„Nagyon kishitű és bizalmatlan sok kortársam a jövőt illetően. Lehet erre jelzőket aggatni, de a tisztes szegénységnél többre vágynak. Sokan elmennének. Én is. De a családomat nem bírnám elhagyni.”

– Megértem. De árulás árán? Elmenni árulás.

„És az nem árulás, hogy tanulsz éveket, pénzt, energiát beleölsz, átvirrasztasz éjszakákat, és nem kapod meg azt, ami jár? Nem alkalmaznak, mert nincs tapasztalatod, nem alkalmaznak, mert gyereked van, nem alkalmaznak, mert hátha lesz, nem kapsz annyi pénzt, hogy eltartsd a családodat, és ezért várnod kell pluszéveket a gyermekvállalással?”

– Ezt nem a hazád teszi, hanem egy kor. Egy vállalat. Egy vezető, egy helyzet. A haza egy eszme, egy szimbólum, egy morális kérdés.

„Én nem álltam át az »árulók« oldalára, csak megértem őket. Mert a haza nem ad enni. Pont azért, mert egy szimbólum.”

– Nem éltek abban a korban, amikor éjfélig kellett tapsolni a pártgyűlésen, és csak egyfajta cipő volt a boltban.

„Ezt nem azért mondom, mert el akarok menni, csak megértem azt, akinek elege van.”

– Miből? Hogy nincs mobiltelefonja? Nem élték át, hogy a török katona elvitte a feleségedet rabszolgának. Nem élték át, hogy négy fiadat vitte el a császár itáliai háborúba, és egy se jött haza. Nem élték át, hogy ’18 után a román csendőr lelőhette a kutyádat és kussolni kellett. A mi családunk egyik tagját megerőszakolta egy orosz, és elvették a nagyszüleim nyugdíját, mert nem voltak komcsik. Ezek a valódi nehézségek!

„Akkor ez tényleg generációs dolog, mert nem tudjuk, hogy van ennél rosszabb is. Befejeztem. Jaj, a kortársaim annyira hatnak rám!”

Ennyi volt a párbeszéd. Jó lenne, ha mindenki olvasná, akit érint. Fent és lent.

Pozsonyi Ádám