Mostanában sokszor eszembe jut az utódkérdés. Végül is benne vagyok a korban. Csak azért van, ami megijeszt.

Ülök a villamoson, és nézem a felszálló gyerekeket. Annyira hangosak, elevenek. Túlságosan betöltik a teret. Lüktetnek. Kitüremkedik az egójuk. Nagyon remélem, hogy az én gyerekem nem lesz problémás. Az nem kéne.

Legyen egészséges, tanuljon jól, ne legyenek barátai, szeressen olvasni és legózni. Nem, a lego az drága, és amúgy is külföldi ketyere. Inkább fakockákkal építgessen valami egyszerű dolgot. Az olcsóbb.

A vágyam a következő: egy gyerek, mely, ha lerakom a sarokban, ott marad… csendben! Jut eszembe: Ne akarjon hangosan zenét hallgatni! Azt semmiképp! Ne borogasson, ne rohangáljon, de depressziós se legyen.

Eszembe jutott valami. Mi lenne, ha meg sem mondanánk neki, hogy van hangos zene? A zeneirodalmat elég ismerni a romantikáig. Az operett után letagadjuk, hogy van más is. Az ilyen beat meg techno marhaságokat például simán. Az nincs! Nem is volt. (Ezért ne legyenek barátai, nehogy lebukjon az ember. Vagy jó, egye fene, legyenek barátai, de ha vannak, akkor meg aludjon ő náluk, ne azok jöjjenek ide!)

Nem, mégse jó. Az operett is problémás! Az már túl mozgalmas. Abban van tánc meg ilyenek. Gondoljunk bele, ha lány lesz, akkor akar táncolni meg beöltözni! Erről szó sem lehet! Kamarazene! Négy fickó ül és csellózik. Az mehet! Meg ott a furulya! Most kérdezem én, miért ne szerethetné egy fiatal a furulyát? Én gyerekkoromban két hétig furulyáztam. Úgyhogy azt se kell neki venni! Van egy csomó kottám is. Meg az internetről is lehet szedni potyán. Tanár se kell, mert ugye itt vagyok én.

Töprengésem tárgya a következő: El lehet titkolni a gyerek elől, hogy van rockzene, magnó, televízió, rádió, barátok?

Jaj, szörnyű előérzetem van. Tizenhét évesen fel fog lázadni a szülei ellen!

Pozsonyi Ádám