Szépségversenyt közvetített a televízió. Egy érdektelen arcú, másodrangú dél-amerikai lány nyert, alig szebb udvarhölgyekkel körítve. A zsűri mindig vak és trottyant agyú.

Azért csudálkoztam, mert a spanyol nyelvterület szappanoperáiban őrjítően szép nők szerepelnek, sokkal izgalmasabb gyönyörűségek, mint a mindenkori szépségversenyeken. Ezt az anomáliát régen fölfedeztem, s nem találok rá magyarázatot. Arra sem, hogy a magyar utcák és terek véletlenül odakerült, ott sétáló lányai és asszonyai miként verik kenterbe a kínosan nyögvenyelős erőlködéssel kiválasztott, pecséttel hivatalosított világszépeket.

Elemistaként akkurátus megfigyelő voltam, a levente- és cserkészvetélkedőket e műfajban én nyertem. Mátis Kálmán bácsi, kecskeméti festőművész és cserkésztiszt tanította: a színeknek elképesztően sok a változata, gyakorlással fölfedezhetők a finom különbségek. És valóban. Piktorkodásom idején legalább hatvanöt szürkekréta-változatot gyűjtöttem össze, s Szentiványi Lajos festőművész zöld színből minimum harmincöt árnyalatot tudott megkülönböztetni szemünk láttára. Ha közjárműveken utazom, alaposan megfigyelem útitársaimat. A legapróbb részleteket is konstatálom rajtuk.

Óriási játék: kitalálni foglalkozásukat, intelligenciájukat, élettörténetüket. Ugyanezt teszem a tv-közvetítette közszereplőkkel is.

1949 előtt még a régi Horthy-rendszerű Pázmány egyetemen tanítottak arckarakterológiát. Eme „őskori” tanulmányaim alapján jellemrajzolom (vagy jellemhiányrajzolom) Szanyit, Gyurcsányt, Juhász Pétert, Vadait, Vásárhelyit, Török Zsoltot, Szekerest és másokat. Az eredmény maga az iszonytató őrület!

De a magyar nők lenyűgöznek. Világelsők. Buszon, villamoson, metrókocsin nem ritka, ha átlagban négy-öt szebb vagy vonzóbb (a szépség változata) lányt látok mint a legexkluzivabb szépségversenyen. És a lányságból kilépett asszonyok is roppant lenyűgözőek. Ha magyarok. („Barom nacionalista” – mondják rám ezért a férfiasság-koldus balliberentyűk).

Kezeik gyönyörűek, ápoltak, a kezeken tükröződő világintelligencia átlagát fölülmúlják. Öltözetük gondozott, a pénzszűke ellenére is. Hajuk ápolt, kivétel a DK egyik vezető libuci pukkancska elhanyagolt tollazata.

Ami szemet szúr: a magyar lányok, asszonyok nagyságrendekkel különbek, mint férfipárjaik. Beleértve magamat is. Gyönyörű lány, rút, elhanyagolt külsejű kriplivel.

A francia, a skandináv, a német nők hozzácsúnyultak hímnemű társaikhoz. Kivéve a szlávokat. Budapest a világ második legszebb városa. Talán azért, mert a zsűritagok a főváros alkotóelemének látták a magyar nőket is.

Bámulanckodásaim legnagyobb fölfedezése azonban mégis csak az, hogy a női szépség, vonzerő nem pártfüggő, nem befolyásolja nőiségüket a világnézetük (a nem nő nők kivételével). Ismeretségi körömben találtatnak jobb- és baloldaliak egyaránt.

Különösképpen a nők nem alkusznak: az egymással szemben álló politikai nézeteket képviselő tévécsatornák állandó nőarculatai, szépségük, rokonszenvességük megítélését nem tudják függetleníteni ideológiai, pártos mivoltuktól, egyszerűen rondának tartják azt a női tévészereplőt, aki más nézeteket közvetít, vall, mint ők.

Nincs igazuk, de még ezt az elfogultságot, „esztétikai” előítéletet is elfogadom, ha nő vallja. Az abszolút gondolat, vélemény és szólásszabadság híveként tudomásul veszem, hogy ízlések és pofonok különbözők. Még akkor is, ha Immanuel Kant azt állította, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik.

Mindenesetre a magyar nép egysége kizárólag a női vonzerő, a női szépség politikától nem függésében létezik mostanság. E tekintetben egyenlők az ATV, a Hír TV, az Echo TV, a köztévék meg a többiek meghatározó nőalakjai. Amely elfogulatlanságomért alighanem irredentizmussal vádolnak majd a löttyenetagyúak.

Szalay Károly