A történelemírás a napi politika szolgálólánya. Ez a nemzetközileg ismert szállóige ha nem tévedek Descartes-tól származik, de ami történelemírás címén ma Magyarországon folyik, arra hízelgő jelző volna a cselédlány megnevezés a napi politika aljasságaira. Cicero még azt írta: Historia testis temporum, lux veritatis – vagyis a történelem(írás) az idők tanúja, az igazság fénye… Tessék most maguk elé képzelni Krauszt, Karsait vagy Ungváry Rudolfot, mint az igazság fényét a történelem éjszakájában! Őrület. Téboly. Ezek a mai trutymóagyú történészcsimbókok, nemhogy szolgálólánynak, hanem közönséges, repedtsarkú szifiliszes lotyónak alázzák le a történetírást, ami már rég nem tudomány. Olyan Sztálin korabeli faliújságcikk-röfögés, amitől még a bolsevikik is undorodnának. S ezt a szánalmas, tudatlanságtól rothadó, céltudatosan elaljasító történelemértelmezést önmagukat szellemileg kiherélő balliberális politikusok is művelik. Lévén kampányidőszak, reménytelen helyzetüket fölismerve, minden mindegy alapon, gátlástalanul hazudoznak, rágalmaznak, meghamisítják a tényeket, pontosan az ellenkezőjét állítják a történelmi valóságnak.

Persze nem kell azt hinni, hogy a történelemhamisítás kizárólag csak a mai magyar baloldal (kihangsúlyozom!) álliberalizmussal fertőzött privilégiuma. Most olvastam a Kr. u. IV. században élt latin történetíró, Ammianus Marcellinus Julianus apostatáról és koráról írott történelmi munkáját. Julianus, római császár, elődje a Nagy Konstantin által uralkodó vallássá tett kereszténységet akarta megfosztani konstantinosi jogaitól a pogány vallásokkal szemben, illetve azokat igyekezett ismét helyzetbe hozni. Amíg élt a császár, a hitehagyott Julianus, Ammianus Marcellus csupa jó tulajdonságát írta meg, halála után pedig csak a hibáit. A kettő együtt azonban kiadja a valódit, a történelmi igazságot. De mit ad ki Krampuszenkó, vagy Karsai gőgős, tudatlan nyenyerészése?

Nem tagadható, hogy a történelemírás soha sem tudott teljesen függetlenedni az éppen uralkodó hatalomtól vagy uralkodó eszmerendszertől. Mátyás királyról azért találta ki olasz udvari történetírója, hogy oláh, mert akkor még azt hitték, az oláhoknak közük volt a latinokhoz, a Mátyásból az egész Európát uraló származás-kultuszbeli római császárt akartak kreálni – egyes történészek nézetei szerint. A reneszánsz udvari történetíróknak penzumként kellett dicsérniök mecénásaikat. A középkori magyar gestáknak is bizonyos mértékben hatalmi érdekeket kellett szolgálniok. De arról, amit a mai balliberális történetírás művel, arról még Rákosi, Gerő és pláne Kádár is öklendene. Kérem tisztelettel. A 21. század elejére Magyarországon a történelemírás és az irodalomtörténet-írás eljutott soha nem látott mélypontjára. Mind a két szakma „hivatalos” többsége az emberi nemzés szégyene, hogy Szabó Dezsőt idézzem.

A történetírást mindig befolyásolta valami külső tényező. A hatalmi érdekek kiszolgálása az aljasabb, az eszmei irányzatokhoz alkalmazkodás az elviselhetőbb. De tudománytalan. Mondok egy példát. A magyar Habsburg királyok tevékenységét kétféleképp ítélik meg. Katolikus és protestáns szemszögből. Ez a napjainkig élő két történelemtudományi irányzatot alakított ki. De a 19. században megszületett a (polgári) pozitivista történetírás, amely igyekezett függetleníteni magát minden külső szemponttól, s tényekre, valódi összefüggésekre hagyatkozott. Én még ebbe az „iskolába jártam” Hajnal Istvánhoz, amit a fordulat éve után a kommunisták főbűnnek nyilvánítottak, és képviselőit egyszerűen elhallgattatták.

(Folytatjuk)