Igazolvány

Egy kép van előttem. A fotó egy iratot mutat, egy igazolványt. Az egyik történelmi dokumentumokkal foglalkozó oldalon leltem.

„Az önkéntes rendőri szolgálat szabályzata.” Szolgálati használatra. 3086-os példány. Belügyminisztérium, 12300/1964. Majd kis pecsét: Jóváhagyom: Kőrösi György sk. rendőr vezérőrnagy, miniszterhelyettes. Alul a Kádár-címer, mely gyerekkoromat kísérte. Különös az élet, sokkal több idő telt el az életemből, mióta nem az van, de ha ránézek, még mindig fel tudom idézni az érzést, hogy milyen volt azt a címert látni a kisdoboszsebkönyv fedelén meg iskolai ünnepségeken. Azt az érzést, hogy ez mindig így marad, és ez olyan állandó, mint Brezsnyev szemöldöke.

Ahogy nézegetem, leesik, hogy nekem is volt ezekkel kalandom. 16 éves lehettem, mikor a téren odajött hozzánk négy ilyen alak, és elkezdtek emberkedni. „Kérem a személyi igazolványokat felmutatni.” Ki hord 16 évesen személyit, ha a csúszda mellett két haverjával csacsog? Nyilván nem volt nálam, be voltunk tojva rendesen, pedig nem csináltunk semmit (azt majd egy-két év múlva). Apám kileste az ablakból, kinyitotta és lekiabált. „Kik maguk? Mit akarnak?” Erre szerények lettek és felszívódtak. Nem tudhatták, az apámnak miért ekkora a hangja, hátha befolyásos, fontos ember, és hát rendőri kíséret nélkül ők nem igazoltathattak. Ezt az apám tudta, mi nem.

Ronda állatfaj volt az önkéntes rendőr. Egy ismerősöm mesélte, hogy a faluban a kölyök betöltötte a 18-at, és megszerezte az önkéntes rendőri papírt, karszalagot, majd hazafelé az utcán megállította az apját. „Igazolja magát, kérem az iratait!” Az öreg nézett: „Ne szórakozz, fiam, az apád vagyok!” „Ne feleseljen, kérem felmutatni az iratait!” Mire az apja egy akkora pofont lekevert, hogy beesett a bokrok közé. Nem is tudja az ember, hogy a korszak, a rendszer termeli-e ki ezeket, vagy az ilyenek csak megtalálják a közeget. Az irat szerint kiállítva: 1983, és „a minősítés megszűnt 1995. évi LXV. tv. 28. §-ára figyelemmel”.

Vajon megszabadulunk ettől a fajtától valaha is?