A foci nekem sokáig mindent jelentett. Első szavam állítólag a gól volt (a labdát hívtam így), fociztam a kertben, játszótéren, fociztam egyedül és másokkal, fociztam iskolában, fociztam egyesületben, fociztam minden hullámhosszon.

Hirdetés

Az élet azonban változik, az ember öregszik, s bár kikapcsolódás gyanánt fiktív angol bajnokságok eredményeit továbbra is gyártja, azért a labdarúgás (bár érdekes maradt) egy kicsit háttérbe szorult.

Június 26-án pedig utoljára néztem meccset. (Legalábbis most ezt gondolom.)

Amit láttam, az a sportág, az Eb, a játék, a munka, az önbecsülés, a mások iránti tisztelet szégyene volt. Egy rosszul megkonstruált, igazságtalan szisztéma csúfos bukása.

Korábban írtuk

És itt nem is a kisantant mindkét országának megfelelő, békés egy-egyére gondolok. Ez az ő örök programjuk; ki akarna megfeszülni, megsérülni, ha csöndben, békésen, a nagyok által megállapított lebonyolítási rend szerint továbbjuthat.

De az angolok és portugálok mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Elképesztő pénzeket keresnek, ez a foglalkozásuk, a hivatásuk, ráadásul válogatott mezben a nemzetükért való kiállás. Az nem érv, hogy számukra nem volt tétje, hiszen egy normális sportoló még egy barátságos meccset is meg akar nyerni. A mieink sem hozták le Izrael ellen egy érdektelen nulla-nullával, mondván, csak baj ne legyen. A húszezer néző pedig, aki itt lelkesedik, himnuszt énekel, zászlót lenget (esetleg órákat vonatozott, mint az én fiaim) a nehezen – sokak által irigyelten – megszerzett jegyéért majd unatkozik egy keveset.

Szerencsére a mieink nem így tettek. Bár egy-két kivételtől eltekintve nem játszanak top-bajnokságokban és francia, holland vagy spanyol kisvárosokban nem az ő mezüket vetetik meg kisfiúk az anyukájukkal, mégis, ha kifutnak a gyepre, megpróbálnak felnőni a feladathoz, amiért a szurkolók hálásak és szeretik őket.

Vajon a gyalázatos teljesítményt nyújtó angol és portugál focisták mit mondanak a drukkereiknek, akik jegyet váltottak, repülőre ültek, szállást foglaltak, készültek életük élményére, és végignézték, amint Európa-bajnoki címre bejelentkezett csapatuk, a világverő Anglia képtelen egy épkézláb helyzetet kialakítani a kétmilliós Szlovénia kapuja előtt. A portugálok B-csapatáról már nem is beszélve, akik a világranglista 74. helyén álló Grúziától kaptak ki simán kettő nullra. (Külön tisztelet a 39 éves Ronaldónak, aki már mindent megnyert, már mindent megélt és mindent látott, s bár nem ment neki jól a játék, lecserélésekor dühösen belerúgott valamibe; őt, talán egyedül őt izgatta ez a blamázs.)

Minket persze elsősorban magunk miatt is dühít ennyire, hiszen papírforma szerint bőven tovább kellett volna jutnunk a három pontunkkal. De természetesen nem értünk kellett volna harcolniuk az angoloknak, portugáloknak, hanem a saját szurkolóikért és hazájukért. Tudjuk, a foci már nem erről szól; de igazából a pénzről sem, mert hol van itt a szurkolók, a vevők, a megrendelők kiszolgálása? A foci ma már sóműsor, reklámhordozó, produkció. Ha egy neves együttes a koncertjét letolja alibiből, nem játssza a legjobb számait, a frontember helyett egy ismeretlen nímand érkezik, aki hamisan énekel és rövidebb az előadás, vajon nem lázadnak-e a borsos árú jegyek tulajdonosai?

Nálunk Varga Barnabás kis híján az életét adta (látszólag teljesen potyára). A – mondjuk ki – nem a legmagasabban jegyzett futballistáink a svájci meccs első félidejét leszámítva mindent megtettek a közönség kiszolgálására. A Csoboth gólja utáni katarzist pedig senki sem veheti el tőlünk. Ezek az élmények is közösségépítőek, az összetartozást erősítik; márpedig a nemzeti válogatottaknak ez talán a legfőbb feladata.

A portugálok lehet, hogy továbbjutottak, de elmaradt az eufória. Nem biztos, hogy ők jártak jobban.