Hirdetés

A Politico nemrég örömhírként tálalta, hogy az uniós országoknak a 14. szankciós csomag keretében sikerült megállapodniuk az orosz LNG-gáz elleni szankciókról, amely az LNG-nek ugyan még nem a behozatalát, hanem elsősorban francia, belga és spanyol viszonteladását kívánja megakadályozni, és ezt kiegészítve több hírportál arról is pozitívan nyilatkozott, hogy a Uniper, azaz a német földgáz-nagykereskedő pert nyert a Gazprommal szemben, és erre való tekintettel a felmondja a vele kötött szerződését, továbbá az uniós országokban fellelhető Gazprom-követelésekre végrehajtást kíván foganatosítani, amit a német költségvetésbe szeretne befizetni.

Ugyanakkor ezen fejleményeket nem szabadna pozitív színezetben feltüntetni, mivel amellett, hogy az ellátásbiztonságot is kockáztatják, éppen az európai versenyképességet teszik tönkre. A magyar kormány eddig is sokat tett Magyarország energiabiztonságáért, gondolhatunk itt az energiadiplomáciára (diverzifikált forrásból, így Azerbajdzsánból, Törökországból történő gázbeszerzés), újabb útvonalak kiépítésére (összeköttetés Szlovéniával, így pedig az olasz piaccal), a hazai földgáztermelés támogatására, a földgáztárolók magas szintű töltöttségére és végső soron az elektrifikációra (nukleáris és megújuló termelők, illetve tárolók építése, földgáz villamos energiával való kiváltása), és mindez végső soron csökkenti hazánk külső földgázfüggőségét, növeli energiaszuverenitásunkat, biztosítja a rezsicsökkentés eredményeinek megőrzését.

Mit nem vesz vagy nem akar észrevenni az Európai Unió?

Kiindulópontként érdemes kiemelni, hogy Európa – ide nem értve Norvégiát és Oroszországot – a földgáz tekintetében forrásban szegény kontinens. Európa a saját lakossága és ipara gázszükségletének 71 százalékát importálja, és a növekvő energiaigény mellett ez a fajta külső függőség a kontinens egészét nézve alapvetően fennmarad. Az orosz–ukrán háború kitörését megelőzően a körülbelül 500 milliárd köbméter éves európai igény mintegy 40 százaléka, azaz nagyjából 200 milliárd köbméter Oroszországból származott. Az európai gazdaság versenyképességét alapvetően a megfizethető orosz gáz adta, amely egyik alappillére volt az európai és különösen a német gazdaságnak. A háború kitörését megelőző tíz évben a földgáz tőzsdei átlagára (TTF) 20 euró körül mozgott megawattóránként egy 10 eurós sávban. Mi a helyzet most, két évvel a háború kitörését követően? Az európai szankciós politika, illetve az Északi Áramlat vezeték felrobbanása következtében kiesett a piacról mintegy 150-170 milliárd köbméter orosz gáz, ami felfelé hajtotta az árakat. Európa az LNG felé fordult, amely strukturálisan (cseppfolyósítás, szállítás) drágább forrás, mint a vezetékes gáz, illetve kockázatai globálisak (ausztrál energetikai sztrájk, közel-keleti támadások a hajózási útvonalak ellen, amerikai korlátozás az LNG-projektre) és nem regionálisak, ami szintén magasabb árazást eredményez. A tőzsdei ár jelenleg 33-34 euró között mozog megawattóránként, vagyis másfél-kétszer annyi, mint az ukrajnai háború kitörése előtt. Ez megdrágítja az európai ipari termelést, csökkenti versenyképességét, és ha még azt is idevesszük, hogy az amerikai piacot meghatározó tőzsdei ár (Henry Hub) kevesebb mint egyötöde az európainak, akkor az is látható, hogy Európa „gázadót” fizet az alapvetően amerikai LNG-ért, és az európai cégek is azon gondolkodnak, hogy termelésüket az USA-ba helyezik át, ami európai munkahelyek megszűnésével fenyegetne.

Korábban írtuk

Mit tesznek az Európai Unió döntéshozói? Éppen az ellenkezőjét, mint amit racionálisan az európai versenyképesség érdekében kellene.

Jelenleg ugyanis az Európába irányuló orosz gázexport részaránya lecsökkent 15 százalékra (9 százalék vezetékes és mintegy 6 százalék LNG). Ez a hatás persze a Gazpromnak is fáj (2023-ban hétmilliárd dollár vesztesége volt, nem fizet osztalékot az orosz költségvetésbe, hiszen mégiscsak kiesett 150 milliárd köbméter Európába irányuló gázbevétele, Kína felé pedig még nem épített ki kellő mennyiségű kapacitást, ráadásul a kínai fél jelezte, hogy nem fog ugyanolyan áron venni gázt, mint korábban Európa. Vagyis ez a helyzet mind Európának, mind pedig Oroszországnak árt. Megbontotta azt az együttműködést, amelyen Európa versenyképessége alapult. Európa pedig – mintha ezt érthetetlenül nem is akarná észrevenni – a szankciókat tovább erőlteti és olyan szankciós csomagot fogadtat el, amely bünteti az orosz LNG-t (pedig az még északon biztonságosabb útvonalon tud érkezni, mint a délről jövő szállítások) és az orosz LNG-terminálok finanszírozását.

Ezzel párhuzamosan június elején jött a hír, miszerint a német földgáz-nagykereskedő, a Uniper pert nyert a Gazprommal szemben. A per lényege abban állt, hogy a Gazprom 2022 augusztusától nem szállított orosz földgázt a Unipernek, és ezért a német társaságot kár érte, mivel a piacról sokkal magasabb áron kellett a földgázt beszereznie. A választottbíróság mintegy 13 milliárd euró kártérítést ítélt meg és kimondta, hogy a cég felbonthatja a szerződést. A társaság közölte, hogy meg is teszi, és bármire, ami a követelésének kielégítésére szolgálhat Európában – ideértve a Gazprom jelenleg is folyó szállításai ellenértékét elsősorban Magyarországon és Ausztriában –, végrehajtást fog vezetni, ami egyenes következménye lenne az orosz szállítások felfüggesztésének. Ebben lépett időben a kormány a 117/2024 (V.30) Korm. rendelet elfogadásával, amely kizárta ezt a lehetőséget a magyarországi gázszállítások zavartalansága érdekében.

További árfelhajtó kockázat, hogy Ukrajna azt nyilatkozta, az év végén lejáró (egyébiránt két év alatt 30 százalékkal csökkent kapacitású) gázszállítási szerződést nem hosszabbítja meg. Magyarország ellátásbiztonságát ez nem érinti, hiszen jelenleg is a déli irányból, a Török Áramlaton keresztül kapjuk az orosz gázt. Ausztriának ugyanakkor húsba vágó kérdés, mivel földgázigényének mintegy 80-90 százalékát ezen az útvonalon keresztül, orosz gázból fedezte. Vállalta ugyan, hogy 2027-ig leválik erről a forrásról, noha az OMV-nek 2040-ig áll fenn hosszútávú szerződése a Gazprommal, Németországból, illetve Olaszországból pedig csak jóval drágábban tud földgázhoz jutni. Mindezen kockázatokból, illetve az alapvetően amerikai LNG felé fordulásból fakadóan az európai földgáz ára versenyhátrányt okoz Európának. Egyes szakértők kiemelik, hogy ha beindulnak a román gázszállítások, növekednek az LNG-kapacitások, és hozzáférhetővé válnak az újabb források (bővülő algériai, norvég), akkor majd mérséklődni fog az ár.

Igen, de az meddig tart? Addig amíg végleg el nem veszítjük a versenyképességünket, és az újabb és újabb szankciók elfogadásával, szerződések felmondásával örökre el nem vágjuk magunkat a megfizethető orosz gáztól? Versenyképességünk és szuverenitásunk visszafordíthatatlanul csorbul, és úgy fizethetünk az USA-nak „gázadót”, hogy közben itt volna egy olcsó és megfizethető forrás, kiépített infrastruktúrával? Az infrastruktúra itt van (az Északi Áramlat is megjavítható), és ha a konfliktus rendezését követően ismét megnyílna az orosz forrás, akkor a földgáz ára az újból bejövő plusz 100-150 milliárd köbméter miatt egyik napról a másikra lezuhanna, és láthatóvá válna, hogy amit Európa most fizet az LNG-ért, az egyfajta szankciós pazarlás, amely elveszi egyébiránt a finanszírozást más projektek, mondjuk a lakosság jóléte és az elektrifikáció elől. Ha tehát Európa végleg elvágja magát a lehetőségtől, hogy később ismét orosz vezetékes gázt importáljon, akkor a „szankciós pazarlás” állandósul, versenyképességünk pedig végleg leszakad. Ezt el kellene kerülni!

A szerző az Alapjogokért Központ energiapolitikai tanácsadója.