Vegzálások

Hangversenyen voltam a hétvégén. Különlegesen. A Vegzálások című darabot tekintettem meg, pontosabban egy részletét. A teljes darabot lehetetlenség, de nem is azért született, hogy valaki végighallgassa.

Ezt figyeljék! Erik Satie Vexations című zongoradarabja alig több mint féloldalnyi kotta, csakhogy 840-szer kell megismételni. Igen, nyolcszáznegyvenszer! Ezért is adtam neki a Vegzálások címet, ami nem biztos, hogy fedi az eredeti értelmét, de én így fordítottam, mert egyrészt hasonlít, másrészt tartalmában teljes mértékben kifejezi a mű üzenetét, légkörét, sőt, még szándékait is. Ha meg nem, simán megtehetem, lévén, én is avantgárd művész vagyok, és ez nekem jár, ráadásul mély egyetértést váltana ki a szerzőből, Erik Satie-ból is. „Brávó, Pozsonyi úr! C’est une merveilleuse idée unique!”

A mű 1893-ban született, körülbelül 40-50 hangnyi, ezek lassan, szünetekkel, idegesítően követik egymást, majd mikor letelik a fél oldal, kezdődik elölről. Egyesek szerint a Vexations a párizsi Konzervatóriumban végzett kompozíciós gyakorlatok paródiája, mások szerint Wagnernek bök oda, kinek nagyzolása és dramatikussága végtelenül taszította. Ebből is látszik, hogy a punk örök, nem 1977-ben született, de még a 60-as évek végi amerikai művészvilágot is megelőzte.

A mű amúgy teljesen feledésbe merült, egész addig, amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmét John Cage-nek, az avantgárd zeneszerzőnek, aki 1963-ban elő is adatta. Az előadáson ott volt John Cale is, a Velvet Underground későbbi alapítója. A kör bezárul. (Poén, hogy amikor eltelt a fél nap, valaki így kiáltott fel: Ráadást!)

Furák ezek a feledésbe merülések. Jelenleg Szép Ernő Indiszkréció című regényét olvasom, mely 2010 előtt egyáltalán nem jelent meg.

Na, de Satie. Míg a művet hallgattam, egyszer csak hátrafordul az előttem ülő, s morcosan rám pisszeg. Ne beszélgessenek! Ez hangverseny! Több tiszteletet a tekintélynek. Úgy látszik, minden intézményesül. Még a pimaszság és a gúny is kap egy sznob bevonatot, amely rátelepszik, mint a rozsda.