90-es évek: az elveszett évtized
1991. december 25-én Mihail Gorbacsov államfő, pártfőtitkár tévébeszédben jelentette be a Szovjetunió megszűnését. Úgy tűnt, hogy az emberiség nagy karavánja újra útnak indul, és megvalósul Francis Fukuyama víziója a történelem végéről, az emberiség unalmas, de békés jövőjéről. Nem így történt. Annyira nem, hogy ma, 2024-ben az emberiség közelebb került az atomháborúhoz, mint bármikor eddig, beleértve az 1962. októberi kubai rakétaválságot is. Mit történt, mi történik itt?
Lehetséges forgatókönyvek
1. Teljesen logikus lépés lett volna a NATO feloszlatása és az amerikai csapatok Európából történő kivonása a Varsói Szerződés, valamint a Szovjetunió felbomlása után. Ez nagy mértékben erősítette volna a bizalmat Oroszország és a Nyugat között, lökést adott volna a leszerelési törekvéseknek, a hadi kiadások globális csökkentésének, az oly áhított világbéke megteremtésének.
2. Másik kézenfekvő lehetőség volt ekkor, ha már nem oszlatják föl a NATO-t, Oroszország és Ukrajna együttes integrálása ebbe a katonai védelmi szervezetbe, valamint az Európai Unióba. Micsoda hatalmas erők egyesültek volna így! És ma az USA-nak, Európának sem kellene aggódnia pl. Kína felemelkedése miatt!
3. De ha már ez a két lehetséges forgatókönyv egyike sem jutott eszébe az akkori nyugati politikai vezetőgarnitúrának, akkor még mindig be lehetett volna tartani a Gorbcsovnak tett amerikai ígéretet: a NATO nem nyomul az orosz határok felé. Egy semleges korridor jöhetett volna létre északról délre haladva: Svédország és Finnország, a három posztszovjet balti állam, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária és nem utolsósorban Ukrajna. És akkor nem erősödött volna föl az orosz népben megint, mint már annyiszor, az ostromlott erőd, „a leigázásunkra törő agresszív Nyugat” baljós érzése. Talán akkor nem következett volna Putyin diktatúrája, ehelyett Oroszországban (valamint Ukrajnában, esetleg még Belaruszban!) a demokrácia, a jogállam kiépülése kezdődhetett volna el.
Ukrajna az eszköz
Carter elnök (1977–1981) egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbignew Brzezinski 1994-ben tette közzé a róla elnevezett doktrínát, miszerint az USA érdeke az, hogy megakadályozza Oroszország és Európa egymásra találását, mert e két erőcentrum egyesülése gazdasági és egyéb (politikai, katonai) téren veszélyeztetné az Egyesült Államok dominanciáját a világban. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez egy elmebeteg ember víziója, egy olyané, aki beleragadt a hidegháború idejét múlt paradigmarendszerének mocsarába. És láss csodát: az USA, de még Európa vezetői is elfogadták ezt az őrült koncepciót, amely úgy az ezredforduló után kezdett politikai programmá formálódni. Elkezdődött a NATO nyomulása az orosz határok felé, és ezzel párhuzamosan a russzofóbia tudatos gerjesztése a szovjet uralom alól felszabadult kelet-európai országokban. Szinte törvényszerűen következett mindebből a demokratikus alternatíva elsorvadása Oroszországban, az „erős kéz” iránti vágy erősödése, Putyin diktatúrája.
A Brzezinski-doktrínába nem illett bele az Oroszországgal szövetséges Ukrajna képe, jött a Majdan téri puccs: russzofób erők hatalomra juttatása Kijevben. És jöttek a durva oroszellenes, általában a kisebbségeket sújtó intézkedések, mint a nyelvtörvény, amely szinte megtiltotta, a lakás négy fala közé száműzte a nemzeti kisebbségek anyanyelvének használatát. Halálos áldozatokat követelő oroszellenes pogromok, a kisebbségeket megfélemlítő akciók következtek vég nélkül, a náci időkre emlékeztető félkatonai szervezetek grasszáltak a nemzetiségek lakta területeken, és mindez a Nyugat szemérmes, farizeus asszisztálásával. Szolzsenyicin elborzadva írt a „Ruszkik haza!” feliratokról, emlékeztetve arra, hogy őshonos orosz kisebbségről van szó! Mint ahogy őshonos magyar kisebbségről is Kárpátalján! És elképesztő fejlemények következtek ezen kívül is. Joe Bidennek, Obama alelnökének drogos, lumpen, aranyifjú fiacskája a legnagyobb ukrán energetikai cég, a Burizma Rt. igazgatótanácsában kap állást busás díjazásért. Majd amikor az ukrán legfőbb ügyész ez ügyben (is) vizsgálatot indít, akkor Biden szabályszerű utasítására leváltják ezt a főügyészt. Nem folytatom, mindez cseppben a tengerként mutatja Ukrajna teljes alávetését a nyugati hatalmaknak. Ezt Oroszország egyszerűen nem tűrhette a végtelenségig!
Orosz válasz: szecesszió
A Krím 97 százalékos többségű orosz lakossága 2014-ben minderre válaszul népszavazáson szentesítette elszakadását, majd követte őket hasonló módon a Donbasz két megyéje is. A Krím 1783 óta Oroszország része volt, Szevasztopol kikötőjét Nagy Katalin alapította. Hruscsov 1954-ben a Krímet nagy kegyesen „adományozta” Ukrajnának. Eleve 1991 után maguknak az ukránoknak kellett volna természetesnek tekinteniük, hogy ez a hruscsovi gesztus érvényét veszti az új helyzetben. És mi következett a Donbaszban? Tárgyalások helyett ukrán agresszió: nyolc éven át lőtték, rakétázták, bombázták az ottani civil lakosságot, aminek 15 ezer ártatlan ember esett áldozatul. És mindez történt a Nyugat bűnös hallgatása, asszisztálása mellett. Csak erre válaszul, nyolc év után, 2021-ben kérte felvételét a Donbasz két megyéjének orosz lakossága az Oroszországi Föderációba. Ki is volt tehát az agresszor, ki kezdte?
A szerző közgazdász, nyugalmazott egyetemi docens.
