– kezdte szatirikus szisszeneteit Kristóf Attila nemzetnek elkötelezett kollégám és sporttársam, amíg élt. Én viszont igenis tudom, hogy az Istvánmezei úton működik egy iciripiciri sportközpont, tornateremmel, medencével. Jól vezetett, rokonszenves személyzettel. A kormány testnevelői programja szolgálatában. Rend, tisztaság, fegyelem. Közös érdek igazgat, a kisgyerekes szülők azért hozzák ide csemetéiket, mert értük élnek, nekik akarnak egészséges jövőt. Az ezernyi gyerkőc több okból tempózik a 24 méteres uszodában. Mindenek előtt a KSI öttusa-utánpótlásának a gyermek- és ifjúsági korú, leendő versenyzői, rendszeresen, módszeresen, keményen edzve, készülve a jövő magyar sikereire. A magyar öttusasport magasra tette a mércét. Már a Horthy-korszak óta „öttusa” nemzet vagyunk.

Tekintélyes a számuk a „gyógyúszóknak”, akiket orvos utalt be, javasolt szakszerű testmozgásra. Mindannyiuk létkérdése a szinte mindennapos mozgás – a vízben! –, egyfelől túlfűtött energiájukat is levezethetik, és őrületes örömükre vízilabdázhatnak. Fölkészült oktatóik nemcsak a mozgásukat javítják, hanem a közösségbe nehezen beilleszkedőket „szocializálják” is, ahogyan azt Malaczkó bácsi, az úszótréner melegszívű nagyapaként cselekszi, közvetlen, játékos, barátias hangulatot teremtve vízben és öltözőben.

De legalább olyan fontos, hogy odajárnak a közeli gimnáziumok diákjai. Mert az Orbán-kormány eléggé el nem ítélhető módon szorgalmazza az iskolai testnevelést, amitől a liberancok fanyalognak, hogy maradna ferdén a szájuk. Hála az égnek, most vezetik be a mindennapos éneklést, és telhetetlenül azt várom, mikor kerül sor a rajz, a kézügyesség, vagyis a készségek fejlesztésére.

Az előcsarnok valóságos társadalmi keresztmetszet. Szülők és nagyszülők, egyszerűen öltözöttek, melegítőben, talán kétkezi munkások, iparosok, nyakkendős értelmiségiek, ügyvéd, orvos, tisztviselő, tanár együtt beszélget, mert a gyermekszeretet összeköti őket. Mindenről fecserésznek, csak a napi politikáról nem, mert nekik a politika a gyermekük egészsége, jóléte, a család. Ők a társadalom krémje. És micsoda figurák! Egyéniségek végtelen változatossága.

2015. október 1-jén azonban plakáthirdetés jelent meg itt, a fecsegdében. A „Nemzeti Sportközpontok” Istvánmezei úti uszodájában. Valaki elrendelte: „Október 2-től, reggel hattól este huszonkét óráig csak az úszóválogatott használhatja a medencét.” Tetszenek ezt érteni? Máról holnapra utcára dobattak a gyermekek. Kettő: 8-10 sportoló miatt, akiknek van egyesületi uszodájuk (!) legalább ezer gyermektől elveszik a sportolás lehetőségét. Három: ki az, aki napi tizenhat órát úszik egyfolytában? Négy: hogyan lehet világversenyre fölkészülni egy 24 (!) méteres medencében? Öt: a világ egyik vezető úszócsapatának nincs edzőközpontja? Hat: szerződések tömegét rúgták föl az illetéktelenek. Nem folytatom. Mert az élet folytatja. A válogatottak hébe-hóba járnak ide, s a gyermekek visszaszivárogtak. De ha rapszodikusan mégis megjelenik az egész ország által szeretett és tisztelt válogatott néhány tagja, a kis csemeték kint vacognak a parton, mint ázott fecskék. (Fecskenadrágban.)

Budapest fürdőváros. Rengeteg remek uszodával. Nemrég építettek a Margitszigeten újat, kivágva tíz hatalmas diófát, megszüntetve egy evezős klubházat, fölszántva kilenc teniszpályát. És most egy sátortetős kacsaúsztatóra van szüksége a világ vezető úszóhatalmának? Kinek jó ez? Kristóf Attilát idézve: „Én nem tudom…”