Párizs

Amikor az ember régen olvasott vagy hallott történeteket arról, hogy a sztálinizmus tombolása alatt – nálunk Rákosi-kor, bár ez voltaképp ugyanaz – a bolsevikok valamelyik saját emberüket beáldozták, koncepciós perrel börtönbe juttatták, és az illető maga is elfogadta a döntést, sőt jogosnak érezte, akkor hüledezett, kicsit jólesően borzongott, de úgy érezte, ilyen kor nem jő el még egyszer többé. Élőben ezt mi már nem fogjuk látni.

Tévedés! De hát miért is vártunk mást? Az ember nem változik soha semmit. Ezért is olvashatóak a görög drámák, Moliere vagy a századforduló irodalma.

Szóval most, amikor a történelem legszégyenteljesebb olimpiája zajlik, a megnyitó mocska után szembesültünk vele, hogy az a világ, amelyben magukat nőknek hazudó férfiak verik péppé a nőket, már nem a távoli jövő, hanem a jelen, ezt saját szemünkkel tapasztalhatjuk. Miután az olasz Carini törött orral kegyelmet kért és kiszállt, a felháborodott reakciók mellett megjelentek az egyetértő nézetek is. Igen, nők szájából! Mert az eszme, a haladás eszméje fontosabb az ideológiával fertőzött nyomorultnak, mint a saját érdeke. Az igazság már mindegy. De a saját önző érdeke se számít. Elvtársak, önkritikát gyakorlok!

Ezt a szerencsétlen bokszolónőt kétszer verték meg. Egyszer a ringben és másodjára akkor, amikor rávették, hogy bocsánatot kérjen. Erre szavak sincsenek!

Egy férfi eltöri egy nő orrcsontját kamerák előtt, majd a nőnek kell bocsánatot kérnie. Mert ez az illető nem nő. Hogy mi, az másodlagos, de női sportban neki nincs helye, ott csak nőknek van. Ha számára nincs kategória, nem indul. Nem kell mindenkinek sportolni.

A feminizmus száz éve után ott tartunk, hogy a férfiak kiszorítják a nőket, de nem a patriarchátus, hanem a progresszió jegyében. Be kell fejezni a férfi-nő háborút. Ha nem fogunk össze, vége a világunknak.

Valahol örülök, hogy ez a gyalázat nem nálunk esett meg. Kijavítom a nagy költő sorait. Párizs dehogy a Bakonyom, Párizs az én kloákám.