Olimpia, lángos, leánykérés – egy felejthetetlen nyár története

– Ahogy együtt megnéztük a képkockákat az olimpiai döntőjéről, számomra az a pillanat volt talán a legbeszédesebb, amikor egy hatalmas sóhaj kíséretében tudatosult önben, hogy bronzérmet szerzett. Így képernyőn keresztül úgy tűnt, mintha évek feszültsége szakadt volna ki abban az egy másodpercben. Fel tudja idézni a pillanatot, mit jelentett az a nagy sóhaj?

– Nehéz visszaemlékeznem, milyen érzés vagy gondolat kavargott akkor bennem, szerintem a megkönnyebbülés sóhaja lehetett, hogy vége, sikerült, bronzérmes lettem. Joggal gondolhatják az emberek, mennyire csodálatos olimpiai döntőben állni, de abban a fél órában, a több mint negyven lövésen keresztül a magam részéről inkább szörnyűnek nevezném, értve ez alatt, hogy rettenetesen kell koncentrálni és küzdeni. A lőállásban olyan munkát végeztem az olimpiai döntőben, ami rendkívül tömény és túl sok. Úgy tudnám érzékeltetni, hogy a végén olyan fáradtságot éreztem, mint máskor egy egész edzőtábor után. Tudtam, nem azért megyek az olimpiára, hogy jól érezzem magam, hanem azért, hogy jól dolgozzak. Ha jól dolgozom, annak meglesz az eredménye, és el is fáradok. Mindkettő megtörtént.

– Bevallása szerint a döntő alatti párbajhoz magabiztosan állt oda, hiszen korábban is megnyerte ezeket az egy az egy elleni küzdelmeket. Az előbbiekben váltottam pár szót édesanyjával, aki elmesélte, a párbajnál lett a legidegesebb, ezért inkább elvonult, egyedül nézte, küldte az energiát, mert pontosan tudta, mekkora a súlya annak a pár pillanatnak. Évek kemény befektetett munkája múlik rajta, ezért nagyon féltette a lányát. Tényleg a legfeszültebb pillanatban került optimális és a körülményekhez képest legnyugodtabb állapotba?

– Nekem könnyebb az egy az egy elleni küzdelem – még akkor is, ha nem kontaktsportág vagyunk –, mint az egy a hét ellen. Mindig jobban feküdt a párbaj, amikor nem hét, hanem egy ember ellen kellett az összes energiámat mozgósítani. Nem nézünk egymás felé, azt sem kell tudni, ki áll mellettem, az összpontosítás a lényeg. A párbajban az ellenfelet mentálisan győzöm le! Addig kell menni, amíg valaki ki nem esik, és nem én szoktam kiesni, ezért is voltam magabiztos a lőállásban. Tudtam, ha megkaptam a lehetőséget, élek vele.

– Mit gondol arról, hogy egy török sportlövő lett az olimpia sztárja, és valóságos mémáradat indult el róla? Az 51 éves Yusuf Dikeç ötödik olimpiáján szerepelt, és zsebre tett kézzel, sima szemüvegben adta le a lövéseit, ami ezüstérmet hozott számára. Mozdulatát számtalan sportoló ismételte meg Párizsban, az egész világ a sportágáról beszélt. Előzetesen azért senki nem gondolta volna, hogy a sportlövészek kerülnek reflektorfénybe az olimpián.

– Nagyon örültem annak, hogy egy sportlövő került középpontba, mert mi mindig olyan „másodkézből” hallott sportág voltunk: valaki mesélte valakinek, hogy ilyen létezik. Annak örültem leginkább, hogy pozitív megítélésben részesült. Nem kifigurázták a mozdulata vagy a felszerelése miatt, hanem pont attól lett menő, hogy nem kellett neki semmi profi felszerelés, hanem sima, hétköznapi szemüveget viselve érte el az eredményt.

– Dikeç később úgy nyilatkozott, bár az egész világ azt gondolta, mennyire laza, belül irdatlan feszültség, vihar tombolt benne. Ahogy végignéztük most újra a döntőjét, direkt figyeltem az arcát, semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla, de a sportlövőkre talán ez a jellemző. Önben mi munkált legbelül?

– Az elmúlt hónapokban teljesen kizártam a versenyzésemből a gondolatokat, érzéseket, érzelmeket, nem volt egyszerű folyamat, de a sportpszichológusommal sokat dolgoztunk azon, hogy eljussunk idáig. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy az a munka, amit az olimpián el kell végezni, akkor sikerülhet, ha minden stresszt kizárok és csak a technikára koncentrálok. Biztos vagyok benne, hogy a török sportlövő is csak arra koncentrált, mit csinál a lőállásban, és azért tűnt annyira lazának, magabiztosnak, még akkor, is ha belülről majd széttépte egy oroszlán. Egyáltalán nem egyszerű az ilyen helyzeteket kezelni, meg kell tanulni.

– Édesanyja elmesélte azt is, hogy a fogadott kiskutyája hatalmas sértődések árán, hátat fordítva nézte meg az olimpiai döntőjét, mert óriási átverésnek élte meg, hogy a „most jön a gazdi” mondat „csak” a tévére vonatkozott. Azóta kiengesztelődött?

– Tudni kell, hogy nagyon okos a kiskutyám, ezért amikor anyukám azt mondta, „nézd, ott a gazdi”, akkor az ajtó felé nézett, mert mindig ott megyek be. Ha valamit a szívére vesz, megsértődik. Előfordult, hogy a gyógytornászom online adta az utasításokat, én pedig otthon csináltam a gyakorlatokat, miközben a kiskutyám játszani akart. Amikor egy kis időre a helyére küldtem, olyan duzzogást rendezett, hogy az edzésem végéig szúrós tekintettel nézett. Egyébként végtelenül kedves, ragaszkodó állat, aki csak szeretni akar. Azóta persze sikerült kiengesztelnem, vittem neki egy-két jutalomfalatot, és megbocsátott.

– Visszatérve még az olimpiára, a sportlövők kicsit száműzetésben voltak, Párizstól csaknem 300 kilométerre, Châteauroux-ban rendezték a versenyüket, a szállásukra a kollégiumi körülmények is diplomatikus kifejezés. Mennyire hiányzott az olimpiai hangulat? Utólag bánja, hogy a távolság miatt kimaradtak belőle?

– Ahogy korábban említettem, minden külső körülményt kizártam, annyira, hogy amikor kiutaztam Franciaországba, kijelentkeztem az összes közösségimédia-felületemről, hozzám az olimpia alatt semmilyen hír nem jutott el, a török sportlövőről is a többiektől értesültem. Amikor a párommal visszautaztunk a záróünnepséget követő pár nappal Párizsba, akkor tapasztaltam meg kicsit az olimpiai hangulatot, láttam, miből maradtam ki, és azt sajnáltam. Abból a szempontból viszont segítséget jelentett a verseny alatt az eldugottabb hely, hogy elkerült a felhajtás, nyugodtabb volt minden. Valójában ambivalens érzéseket keltett bennem.

– A bronzérme után vártuk, hogy eljön Párizsba, a következő képen mégis a Balaton-parton, egy lángos társaságában láthattuk. Nem akarta a versenye után kiélvezni az olimpia hátralévő napjait?

– Hiányzott a párom, a családom, a kiskutyám, az otthonom, Keszthely, a Balaton. Júliusban mindössze hat napot töltöttem ott, de akkor sem egyben, hanem három vagy négy részletben. Az olimpián két hetet voltam kint. Hosszú volt a felkészülési időszak is, ezért amikor adódott a lehetőség, egyből hazautaztam, hogy a szeretteim körében töltődjek fel. A sajtos-tejfölös lángos nem fordult meg a fejemben, már csak azért sem, mert laktató étel, kevésszer fogyasztom, kicsit jutalomként ettünk egyet.

– A bronzérem után ennyi jár!

– A Balatonhoz és a nyárhoz hozzátartozik, ahogy a fagyi is, abból is sajnos csak keveset eszem… A Balatonon strandolni is szeretek, de általában versenyen vagyok, és mire vége, befejeződik a nyári szezon is. A párom évek óta fűz, hogy próbáljuk ki a SUP-ot. Az olimpia után végre megadatott!

– Sikerélmény?

– Abban bíztam, hogy a lövészetben elsajátított egyensúlyérzékem segítséget jelent. Első próbálkozásra csak egyszer estem bele a vízbe, ezzel a teljesítményemmel is teljesen elégedett vagyok.

– Châteauroux-ból egyből hazautazott, de az olimpia után mégis visszatértek Párizsba, és ott párja megkérte a kezét. Nem tartotta gyanúsnak, hogy épp megjött Franciaországból, és már utazhat is vissza?

– Még tavasszal beszéltünk róla, és a párom nagyon szorgalmazta, hogy nézzük meg Párizst. Semmit nem sejtettem, de annyira egyformák vagyunk, ha ezt nekem kellett volna csinálni, ugyanúgy teszem; minden tökéletesen alakult. Viszont az időpontot, konkrétan a lánykérést akaratlanul is én választottam ki, mivel megkértem egy járókelőt, hogy készítsen rólunk képet az Eiffel-toronyban. Egyértelműen az járt a fejemben, legyen egy romantikus képünk, majd ha megvan, megyünk tovább. Ehhez képest a párom kapva az alkalmon, elővette a gyűrűt a táskájából és letérdelt. Először nem is értettem, mi történik?! Aztán természetesen rájöttem, amikor kinyitotta előttem a dobozt… Nagyon szép pillanat volt.

– Elnézve a reakcióit úgy gondolom, nagyon érzelmes, könnyen meghatódik. A gyűrű láttán megkérdezhetem a reakcióját?

– Persze, sírtam… Minden pillanatára vissza tudok emlékezni, vagy legalábbis azt hiszem. Annyira tökéletes volt, ahogy kitalálta, véghez vitte és az utolsó pillanatig nem árulta el magát, nem bukott le. Mostanában többször megjegyezte: mennyire jó, hogy nem kell titkolózni, mert nehezen tartotta magában. Abszolút egy hullámhosszon vagyunk, kitalálta az összes gondolatomat, hogyan lenne tökéletes a lánykérés.

– Az Eiffel-torony lesz az új jelkép az életében? Hiszen a bronzérem is a torony egy darabjából készült és ott kérték meg a kezét, ami egy nőnek élete egyik legszebb pillanata. Mostantól másként tekint Párizs szimbólumára?

– A kérdés közben eszembe jutottak a sportpszichológusommal folytatott beszélgetéseink arról, mennyire mozog az egész testem a lőállásban egy utazást, repülést követően, és kéne pár nap a stabilitásig. Azt szokta ilyenkor mondani: képzeljem el, hogy olyan stabil vagyok, mit az Eiffel-torony! Szóval a mindennapjaim részévé vált, mert ha azt érzem, picit mozgok, akkor elképzelem. Így meg hordom is szinte két darabját. Olyan szimbólum lesz, amihez bármikor szívesen visszatérek.

– Megjelenik a képzeletében egy szép balatoni esküvő is?

– Szeretem a Balatont, örülnék, ha a környéken tartanánk, de mindennek elérkezik az ideje. A párom nagy esküvőt szeretne, amit meg is kell szervezni, de nem akarunk semmit elkapkodni. Azt szeretnénk, hogy a mi nagy napunk legyen; azt látom, sokan esnek abba a hibába, hogy mindenkivel foglalkoznak, csak saját magukkal nem. Ezért olyan lesz, amilyet mi szeretnénk és akkor, amikor mi ketten azt gondoljuk, hogy elérkezett az időpont.

– Megértem, hogy az olimpiai felkészülés után nem pont esküvőszervezésben gondolkodik. Pár év múlva majd megbeszéljük, hogy melyik volt könnyebb?

– Rendben, de most még egy kis pihenésre vágynék…

– Ha már tervezés, a sportban mennyire tervez előre?

– A sportlövészetben szinte végtelen számú olimpián részt lehet venni, van erre példa a saját mezőnyömben, előfordult, hogy valakinek a párizsi volt a tizedik a sportban, ami rengeteg, negyven év! Nekem a második volt, ha nem is tíz, de jó néhány jó lenne.

– Sportlövészetben Igaly Diána 2004-es athéni győzelme után állhatott újra dobogóra magyar versenyző, ráadásul ismét nő. Szeretne hasonló történelmet írni?

– Diánára óriási példaképként tekintek, sajnos személyesen nem ismerhettem úgy, ahogy jó lett volna ismerni, túl hamar távozott közülünk… Példaként tekintek arra az útra, amit bejárt. Másrészről viszont szeretném a saját utamat járni. Megtisztelő, ha hozzá hasonlítanak, de egyéni sportág sportolójaként vagyok talán annyira makacs és önfejű, hogy én csak a saját utamat szeretném bearanyozni. Nagyon örülnék annak, ha a jövő generációinak példát állíthatnék. Azt gondolom, szükség van a példaképekre, mert kell útmutatás ahhoz, hogy valakinek legyen róla elképzelése, ki szeretne lenni, hova szeretne eljutni. Viszont arra biztatnék mindenkit, hogy a saját belső motivációja által akarjon arra az útra eljutni. Ezért talán lehet mondani, hogy a bronzérmemnek többfajta küldetése van.