Hirdetés

Franklin D. Roosevelt 1933-as, ikonikus „első száz napjára” való hivatkozása óta a politikai vezetők világszerte ezt a mérföldkövet használják arra, hogy megadják vezetésük alaphangját. Ez alól Ursula von der Leyen sem kivétel, aki júliusban újabb mandátumot szerzett az Európai Bizottság elnökeként. Második hivatali idejét megkezdve az első száz napra egy sor eredményt ígér, amelyek célja a védelemtől és a mezőgazdaságtól kezdve a mesterséges intelligencián át az EU bővítéséig minden kérdés megoldása. Az azonban már most kitűnik, hogy akárcsak első ciklusa elején, az új programja inkább az optikáról, mint a tartalomról szól. Ambiciózus retorikája mögött ismerős megközelítés húzódik meg – háttéralkuk és szelektív cselekvés. De még mielőtt a konkrét szakpolitikai elképzeléseit próbálná megvalósítani, egy fontos feladat vár rá: felállítani az új Európai Bizottság biztosi testületét.

Miközben Ursula von der Leyen bemutatja a második ciklusára javasolt biztosok csapatát, az európai politikai körökben találgatások keringenek. Vajon Von der Leyen továbbra is a rá jellemző módon fog működni, a háttéralkukra, a pragmatizmusra és a hatalomgyakorlásra támaszkodva? Vagy ez az új ötéves mandátum érdemi változást hoz a vezetési stílusában? Egyelőre a jelek az előbbire utalnak.

Már a kezdetektől fogva az, ahogyan Von der Leyen összeállította csapatát, inkább folytonosságra, mint változásra utal. Az uniós tagállamokkal folytatott többhetes politikai huzavona után bemutatta a 26 javasolt biztosból álló bizottságot – 10 nőt és 16 férfit. A nemek közötti kiegyensúlyozottság megteremtésére tett kísérletének eredménye csalódást keltett. Bár arra kérte a tagállamokat, hogy javasoljanak egy-egy férfi és egy-egy női jelöltet, sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyták a kérését. A végleges névsor a régi vágású, füstös szobákban tartott megbeszélések eredménye, mivel a tagállamok keményen nyomultak, hogy jelöltjeiknek rangos tárcákat biztosítsanak – ez pontosan az a fajta hátsó ajtós politizálás, amiért Von der Leyent gyakran bírálják.

Ursula von der Leyen meglepő módon nyilvánosságra hozta a bizottság legfőbb alelnöki tisztségeinek betöltésére kiválasztott személyeket, és néhány váratlan névvel bővítette a listát, míg néhány régóta hivatalban lévő személyt visszaminősített. A román Roxana Mînzatu és a finn Henna Virkkunen töltené be az alelnöki feladatokat, míg két bizottsági veterán – a szlovák Maroš Šefčovič és a lett Valdis Dombrovskis –, valamint a horvát Dubravka Šuica alacsonyabb pozícióba kerülne. Ezek a kinevezések azonban a Von der Leyen vezetése során megszokott mintát tükrözik: ugyanazon pakli újrakeverése, megújulásnak álcázva, de végső soron a status quo fenntartása.

Korábban írtuk

Volt azonban néhány kiszámítható lépése, mint például a spanyol Teresa Ribera, az olasz Raffaele Fitto és a francia Stéphane Séjourné előléptetése a legmagasabb alelnöki posztokra. De bármennyire is úgy tűnik, hogy ezek az előléptetések új kezdetet jeleznek, ugyanabban a politikai számításban gyökereznek, amely már régóta uralja az EU-vezetői döntéseket. Von der Leyen talán hozott néhány meglepő döntést, de a végeredmény egy olyan Európai Bizottság, amelyet nagyrészt ugyanazok a bennfentesek irányítanak, akik az első ciklusát is alakították.

Múlt héten a jelöltek bemutatása előtt egy drámai fordulat következett be, amikor Franciaország korábbi belső piaci biztosa, Thierry Breton tiltakozásul lemondott. Az általa közzétett üzenetében Breton azzal vádolta meg Von der Leyent, hogy aláásta a pozícióját, és azt állította, hogy Emmanuel Macron elnöknek egy nagyobb presztízsű portfóliót ígért Franciaország számára, cserébe azért, hogy kiszorította őt. Ez a nagy visszalépés árnyékot vet Von der Leyen második ciklusára, még mielőtt igazán belendülne. Ez egyértelmű emlékeztető arra, hogy vezetői stílusa – amelyet átláthatatlan alkuk és politikai cselszövések jellemeznek – továbbra is keserű szájízt hagy maga után egyesekben, különösen azokban, akik úgy érzik, hogy politikai célszerűségből játszottak velük.

A Breton-ügy rávilágít arra a feszültségre is, amely Von der Leyen egységes Európáról alkotott elképzelése és a bizottságon belül ütköző nemzeti érdekek valósága között feszül. Míg Von der Leyen úgy mutatja be testületét, mint amelyik az európai egység bajnoka, taktikája olyan vezetőre utal, akit jobban érdekel a kényes politikai egyensúlyi helyzet fenntartása, mint a tagállamok közötti valódi kohézió megteremtése.

Ha Von der Leyen azt gondolta, hogy második ciklusa simább lesz, mint az első, akkor talán érdemes lenne átgondolnia a dolgot. Mostantól minden jelöltjének az Európai Parlament bizottságainak szigorú ellenőrzési eljárásán kell átesnie, mielőtt a parlament egésze szavazna a jóváhagyásukról. Nincs garancia arra, hogy mindegyikük sértetlenül átjut ezen a monitorozáson. Raffaele Fitto jelölését például máris az Európai Parlament Szocialisták és Demokraták (S&D) képviselőcsoportja támadja, akik szerint túl közel áll Giorgia Meloni jobboldali olasz miniszterelnökhöz. Ez a feszültség rávilágít Von der Leyen egyik legnagyobb kihívására: a liberálisoktól a konzervatívokig a teljes politikai spektrumot átfogó bizottság hatékony együttműködésének garantálására. Csapatának ideológiai sokszínűsége az egyensúly jelének tűnhet, de ugyanilyen könnyen válhat a bénultság forrásává is.

Míg Von der Leyen tárcaválasztása úgy tűnik, hogy a különböző politikai csoportok megnyugtatását szolgálja, a valóság az, hogy az Európa előtt álló kérdések – gazdasági fellendülés vagy migráció – határozott, összehangolt fellépést igényelnek. Von der Leyen kompromisszumokon és alkukötelezettségen alapuló vezetői stílusa azonban gyakran lassú döntéshozatalt és felhígított politikát eredményez.

Von der Leyen ígérete, miszerint első száz napja alatt „hét politikai csodát” fog elérni – az európai védelmi politika átalakításától kezdve a mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalatok felpörgetésén át a mezőgazdaság új jövőképének kidolgozásáig –, talán inspirálóan hangzik, de az eddigi eredményei másról árulkodnak. Az első ciklusában hasonló nagyszabású ígéretek hangzottak el, amelyek aztán végtelen késedelmek, belső uniós konfliktusok és senkit sem kielégítő, felhígított szakpolitizálás miatt elakadtak. Miért kellene az európaiaknak azt hinniük, hogy ezúttal másképp lesz?

Mivel az új Európai Bizottság még az év vége előtt hivatalba lép, úgy tűnik, hogy Von der Leyen második hivatali idejét is ugyanez jellemezheti: politikai bájolgás, nem pedig a bátor, egységes vezetés. Hogy ez elegendő-e az előttünk álló kihívásoknak való megfeleléshez, az még nem derül ki. De egyelőre úgy tűnik, Ursula von der Leyen ugyanaz a politikus marad, aki a 2019-es hivatalba lépésekor valójában volt, annak ellenére, hogy az Európai Unión belül egyre nagyobb az igény a változásra.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője