Hirdetés

Orbán Balázs nevétől zeng a közélet. Mondott egy csúnyát, ezt tudtam csak elsőre, mert a „nincs lejjebb” meg a „kérjen bocsánatot” kommentek keringtek az ember szeme előtt, mint muslicák az ott felejtett borospohárnál. Aztán kerestem, mi az a szörnyűség. Hát ez:

„Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett. Mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna. Azért, mert ’56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

(Jellemző, hogy azok szoktak legsűrűbben oroszozni meg exkomcsizni, akik pár éve őrjöngve siratták a Szabad Népet – bocsánat, Népszabadságot –, és a balos értelmiség úgy csinál, mintha Woodstockban született volna Janis Joplin meg a Who között, beállva, minden izmustól mentesen és véletlenül se Moszkvában kezdődött volna a történetük.)

Korábban írtuk

Az ember vakarja a fejét. Miért, hát nem? Ukrajnát hagyjuk, nyilvánvaló, hogy még a helyzetük is más, nem voltak megszállva, ők gyilkolászták a helyi orosz lakosságot, nem tudom, mit vártak. ’56 teljesen más. Odáig viszont el kell jutni, hogy azért, mert valami magasztos és felemelő, még lehet, hogy szükségtelen. S visszafelé, lehet, hogy valami nem érdemel tiszteletet, de igenis megérte. Mint a románok sokasodása, kik nem véreztek a hazáért, nem mentek fejjel a falnak, és övék Erdély. Ez persze mind csak vélemény. Olvassuk csak Széchenyit, hogy mi volt az ő véleménye Kossuthról, a Pesti Hírlapról, és mennyire ellenzett mindenféle „pattogást”. Állítólag a legnagyobb magyar.

Az értelmiségi lét végóráit éljük. Nincs már olyan, hogy „vélemény”. Igazság van meg hazugság. És aki „hazudik”, azt el kell tiporni.