A „Willkommenskultur” vége?

„Európa válaszút elé érkezett”, írják a történelemkönyvek, és ez az örök érvényű kijelentés szinte bármely meghatározó történelmi eseményre vonatkoztatható. Sőt, szűkebb értelemben véve kizárólag Magyarországra is. Hiszen a kalandozó magyarok is válaszút elé érkeztek, amikor a Kárpát-medence mellett döntöttek, vagy éppen Szent István királyunk, aki a kereszténység felvételében látta népe fennmaradásának zálogát. Az évszázadok során felmerülő kérdésekre a politikai vezetőknek mindig választ kellett adniuk: támogatják-e vagy éppen elutasítják a soron következő változást, legyen szó az iparosodásról vagy a választójog kiterjesztéséről.

Ma, amikor csaknem negyed évszázad eltelt a millennium óta, egyre több európai politikai vezető teszi fel magának a kérdést, jó irányba halad-e a kontinens? Hiszen – és ez szintén ismerős lehet a történelemkönyvekből – az elégedetlenséggel kéz a kézben jár a szélsőséges politikai üzenetek erősödése. Sajnos – a nem is olyan távoli múltból – jól ismerjük ezt a párosítást. Ugyan egyre kevesebben vannak azok, akik a második világháború borzalmait átélték, mégis, ki akarna még egy világégést? Hiszen az utóbbi 79 évben Európában sikerült megteremteni a tartós béke állapotát, amiben nagy szerepe volt a német–francia kiegyezésnek, azaz az Európai Unió létrehozásának. Az elmúlt évtizedben azonban úgy tűnik, az Európai Uniónak legkevésbé sem érdeke a béke megőrzése – illetve a háborús területeken a megteremtése – vagy a gazdasági versenyképesség növelése.

Az elmúlt évezredekben mindig is voltak migrációs hullámok, amelyek regionális háborúkkal, gazdasági visszaeséssel vagy éppen éghajlati változásokkal magyarázhatók. Ezen vándorlások iránya általában véve Európa volt. A huszadik század második felében, az 1960-as évektől egyre több iszlám vallású vendégmunkás települt Nyugat-Európába. Az olcsó munkaerőt a második világháború utáni újjáépítés és a gazdasági csoda reményében vonzották nyugatra. A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Törökország által 1961-ben aláírt, vendégmunkásokról szóló megállapodás alapján több százezer ember érkezett Törökországból Németországba. 1961 és 1973 között, az egyezmény hatályon kívül helyezéséig összesen 710 ezer török vállalt hivatalosan munkát nyugatnémet cégeknél, elsősorban a bányászatban, a kohászatban és a fémfeldolgozó iparban. A német külügyminisztérium adatai alapján akár a 880 ezret is elérheti ez a szám. A vendégmunkások közül sokan végleg Németországban telepedtek le, vagy később családjukat is átköltöztették, így 2024-es adatok szerint legalább hárommillió németországi lakosnak vannak török gyökerei. Nem nehéz kitalálni, milyen belső feszültségeket okoz egy társadalomban, hogyha a lakosság csaknem négy százalékának teljesen mások a kulturális és vallási alapjai, nem beszélve a nyelvi különbségekről. Mégis úgy tűnik, a német politikusoknak nem sikerült felmérniük, hogy a korlátlan bevándorlás puskaporos hordóként robbanhat. Ez a jelenség persze nem kizárólag Németország sajátja. A nyugat-európai nagyvárosok túlnyomó többségében olyan népesedési statisztikákat láthatunk, amelyek felvetik a kérdést, Európa önként adja-e meg magát. Amszterdam lakosságának jelenleg 56 százaléka migráns, Londonban 54 százalék, Brüsszelben 70 hetven ugyanez a szám. A francia lakosság 10,2 százaléka jön bevándorlóháttérből, ez 6,8 millió főt jelent. A német statisztikai hivatal 2024. januári adatközlése szerint 13,9 millió külföldi állampolgár (EU-s is) él Németországban, ebből mintegy négymillióan Törökországból, Afganisztánból és Szíriából érkeztek.

A 2015-ös migrációs válság óta érvényben lévő nyitott kapuk politikája odáig vezetett, hogy már megbecsülni sem lehet, mennyien tartózkodnak illegálisan az Európai Unió területén, így lekövetni is egyre nehezebb, melyikük és milyen mértékben kapcsolódik az Iszlám Államhoz vagy más terroristacsoportokhoz. Fontos kiemelni, hogy míg a török vendégmunkások munkavállalói céllal érkeztek Nyugat-Európába, addig az elmúlt tíz évben érkezett migránsoknak eszük ágában sem áll dolgozni, hiszen olyan mértékű szociális támogatást kapnak a fogadóállamtól, amit az uniós állampolgárok is megirigyelnek. Hasonlóképpen viszonyulnak a társadalomba való beilleszkedéshez is. Nem hajlandók elfogadni a többségi társadalom kulturális és vallási szokásait. Sőt! Egyenesen azt követelik, hogy Európa vetkőzze le a zsidó–keresztény kultúra kétezer éves hagyományait. Ezzel együtt megnövekedett az olyan bűncselekmények száma, ahol az elkövető(k) egyértelműen migrációs hátterűek. Napi szintűek a késelések, szexuális zaklatások és más erőszakos cselekmények Nyugat-Európában. Az uniós állampolgárok pedig joggal várják el a mindenkori kormányoktól és politikusoktól, hogy lépjenek fel ezek ellen, szigorítsák a bevándorlási szabályokat.

Egyre több ország döntött úgy idén, hogy visszaállítja külső határain (amelyek az EU belső határai) az ellenőrzést, ami teljes mértékig szembemegy az uniós szabályokkal. Magyarország a migrációs válság kitörése óta minden lehetséges fórumon kiáll a kontinens és lakóinak biztonsága érdekében, amihez szükség volna a szabályozatlan és korlátlan illegális migrációt visszaszorítani. Elegendő csupán arra gondolni, milyen mértékben emelkedett az Európában elkövetett terrorcselekmények száma 2015 óta. Ez pedig viszonylag könnyen párhuzamba állítható az ellenőrizetlen határátlépések arányának növekedésével. Hiszen a Nyugat-Európába korlátlanul és ellenőrizetlenül áramló tömegekkel együtt a terror is megvetette lábát az öreg kontinensen. Az Európai Unió Tanácsának hivatalos statisztikái alapján 2015 és 2022 között összesen 152 terrortámadást követtek el az Európai Unió területén. (Itt jegyzendő meg, hogy nem csupán a dzsihadisták, hanem az anarchisták és szélsőjobboldal által elkövetett terrorcselekményeket is regisztrálják.)

A Lajtától nyugatra idén rendre előkelő helyen végeznek a parlamenti és helyhatósági választásokon a populista pártok. Ugyan a mainstream politikai erőknek egyelőre sikerült kiszorítaniuk az általuk szélsőjobboldalinak bélyegzett erőket a hatalmi pozíciókból, illetve kormányból, nem kell hozzá mélyreható politikatudományi ismeret, hogy észrevegyük: nem szigetelhető el a végtelenségig a szavazók egyharmada által választott politikai szereplő, illetve üzenet vagy termék.

A nyugati vezető politikusok csupán most kezdenek ébredezni és érzékelni az európai közhangulat általános romlását. Szinte egy emberként követelik az uniós bevándorlási szabályok szigorítását, de lehetséges, hogy ezzel már elkéstek. Kérdés azonban, hogy jelen helyzetben a gender- vagy a migrációs lobbi bizonyul-e erősebbnek. Vajon szembehelyezkednek a nyugat-európai emberi jogi aktivisták a tömeges bevándorlással, amely nem hajlandó elfogadni sem a zsidó–keresztény hagyományokon nyugvó kultúránkat, sem pedig a liberálisok által a nyakunkba zúdított woke-őrületet. A Transparency Internationalhoz hasonló NGO-k előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek majd saját magukkal is, hiszen az Európára rászabadított illegális bevándorlók százezrei éppúgy gyűlölik a woke-ot, mint a kereszténységet. Meddig tűri még az európai többségi társadalom, hogy a vezetői igába hajtsák az őshonos nemzeteket, és arra kényszerítsék őket, hogy feladják kultúrájukat, vallásukat, társadalmi együttélési szabályaikat idegen népek érdekeiért?

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi kommunikációs koordinátora.