Vajon mi zajlik le a német lélekben, amikor világraszóló eredményeket ér el az ipar, a gazdaság, a technika, a tudományok, a művészetek, az építészet vagy éppen a futball területén, miközben megadóan tűri, hogy az országot elárasszák az idegen, elsősorban muszlim bevándorló tömegek? Miért nézik a németek széttárt karokkal a Nyugat alkonyát, miért teljesítik be a Thilo Sarrazin által felvázolt, cseppet sem fényes próféciát, amely szerint Németország felszámolja önmagát? Mi lappang a német néplélek mélyén?

Szép, verőfényes vasárnap reggel. Még javában tart a fesztivál Lipcsében. Úgy tűnik, a németek sosem fáradnak el, ha ünneplésről, fesztiválról, bulizásról van szó. Már beizzították a faszenes sütőket, kinyitották a napernyőket, az utcák tele emberekkel. Koktélokat, sört, fagylaltot kínálnak az utcákra, terekre kitelepült árusok. Beindul a vurstli: körhinták, lufik mindenfelé.

A Nikolaikirche előtt egy tábla vonzza magára a figyelmet: öles betűk hirdetik: az ajtó mindenki előtt nyitva. Ezek után érthetetlen, hogy miért van mégis zárva. Körbejárjuk a katedrálist, gondosan megvizsgálva valamennyi oldalajtaját, de hiába: zárva. Itt valami nem stimmel, mert ha mindenkinek nyitva, akkor hogy lehet épp vasárnap zárva? A rejtélyre hamarosan fény derül. Egy udvarias járókelő megmagyarázza, hogy a templom azért van zárva, mert ma ökumenikus istentiszteletet tartanak a piactéren, ezért a vasárnapi istentisztelet elmarad. Az összes tiszteletes ezen a rendezvényen vesz részt.

A piactéren a városszerte megszokott fesztiváli hangulat fogad. A zsúfolásig megtelt jókora téren már csak állóhely van, mire odaérünk. A téren legalább háromezren gyűltek össze. Sörpadokon, műanyag asztalok mellett, színes napernyők alatt követik figyelemmel a színpadon zajló eseményeket, óriási kivetítők közvetítik a látnivalót a tér hátsó harmadába. Az istentisztelet a katolikus mise sorrendjében, de annak lényeges elemei nélkül épül fel. Az olvasmány elhangzása után a szentlecke és az evangélium egyszerűen kimarad. Tolerancia, befogadás, szabadság – ezekkel a szavakkal lehet összegezni az istentisztelet legfőbb mondanivalóját, miközben a résztvevők kedélyesen söröznek, beszélgetnek: elmélyült imának, csendnek és áhítatnak semmi nyoma.

A könyörgések következnek: ezek a fohászok a migránsokért szólnak: „Imádkozzunk azokért, akik befogadják az újonnan érkezőket, és azokért is, akik még félnek, mert súlyos előítéleteik vannak… Imádkozzunk azokért a szenvedőkért, akik hosszú utat tettek meg az emberibb élet reményében… Imádkozzunk azokért, akik felelősséget viselnek másokért, és kitárják feléjük a szívüket… Azokért, akik enyhítik a menekültek szenvedéseit.” És így tovább.

„Kérünk Téged, hallgass meg minket! – zúgja minden kérés után engedelmesen a tömeg.

A szentbeszéd következik, ám pap helyett egy szíriai menekült lép a színpadra.

– Szíriából jöttem – árulja el származását a fiatalember feltűnően jó németséggel. Az már biztos, hogy nem mostanában érkezett, mert ennyire jól nem tudna németül. A szír menekült azután elmondja még, hogy felégetett falvak, romba döntött iskolák elől menekült, és korábban újságíró volt Szíriában.

– A menekülés során sok nevet ragasztottak rám. Voltam menekült, vándor, idegen, migráns, illegális határsértő, sőt bűnöző is. Sok nevet gyűjt az ember az életében – folytatja megható történetét a fiatalember. Többen zsebkendőt keresnek a táskájukban, a szemüket törölgetik, orrot fújnak, mások jókorát hörpintenek a söröskorsójukból.

A nap szinte éget. A szír fiatalember beszédét óriási tapsvihar fogadja, sokan felállva tapsolnak, majd egy nő lép a színpadra. Az ötven körüli asszony a mikrofonhoz lépve, a távolságról és a távlatokról elmélkedik, majd a spiritualitás, a természet és a környezet megóvásának fontosságára hívja fel a figyelmet. Beszéde inkább emlékeztet egy gyengébb zöldpárti szónoklatra, semmint szentbeszédre.

Az embernek valami furcsa hiányérzete támad. Ekkor tudatosul benne, hogy sem Isten nevét, sem Jézusét egyszer nem ejtették ki eddig a szájukon a színpadon. Az evangélikus lelkész is különös szerepre vállalkozott: ő a jeltolmács, végig az istentisztelet alatt a siketnémáknak fordít. Vajon van itt a téren közülük legalább egy is?

A beszédeket a hitvallás követi. A Hiszekegy szövegében hangzik el először az Atya, a Fiú és a Szentlélek neve. A hitvallás alatt néhányan felállnak, a többség azonban ülve marad, és folytatja a sörözést. Egyre többen érkeznek a piactérre: a sörfesztiválra emlékeztető hangulathoz ekkor már a színpad mellett felsorakozott fúvószenekar szolgáltat zenét. A fesztiváli hangulat végleges győzelmet arat az áhítat felett. A Miatyánk következik, de erre már csak közvetlenül a színpad előtt ülők figyelnek. Néhányan közülük felállnak és úgy imádkoznak. A többség kisebb-nagyobb társaságokba verődve szedelőzködik, egyre többen hagyják el a piacteret. Az áldást végül egy katolikus pap osztja: keresztet vet, és ezzel az ökumenikus istentisztelet véget ér.

Még percekig a megdöbbentő élmény hatása alatt állunk, amikor észreveszünk egy kéregető migránst a tér közelében. „Éhes vagyok” – olvasható a kartonpapíron. A kis tálkában szépen gyűlnek az adományok.

Ha jobban belegondolunk, semmi meglepő nincs ebben a központi ideológiára, a Willkommen szellemére felfűzött ökumenikus istentiszteletben azt követően, hogy a Német Püspöki Konferencia elnöke, Reinhard Marx még tavaly szeptember elején megüzente, nem maradhat többé Németország a jólét szigete. Ám azt ma még kevesen sejtik, hogy ekkora emberáradatot nem lehet majd elintézni ezzel az odavetett pár centtel.

Franz-Josef Overbeck esseni püspök Bochumban elhangzott beszéde viszont már sokaknál kiverte a biztosítékot. A püspök azt prédikálta, hogy a németeknek kell alkalmazkodniuk a migránsokhoz, és nem fordítva: „Ahogy a menekülteknek meg kell változtatniuk a szokásaikat, úgy nekünk is. Az a jólét és az a béke, amelyben élünk, már nem fog sokáig tartani” – szólt a püspöki prófécia, amelyben Overbeck arra is kitért, hogy szerinte semmi ok a félelemre, hiszen mindeni, aki ide menekül, ugyanúgy Isten teremtménye, a fivérünk és a nővérünk, tehát Isten hozta őket Németországban. „Ők ajándékoznak meg minket, és nem mi őket. Meg kell tanulnunk adni, és nyitottnak lenni” – tette hozzá a Bundeswehr tábori püspöke.

Azóta több újságcikk is feltárta, hogy fizikailag is bántják, korlátozzák a hitük gyakorlásában és rendszeresen megalázzák a keresztényeket a menekülttáborokban. Ám a püspök szerint ezzel sincs gond. „Na és? Meg kell tanulniuk kijönni egymással!” – reagált a felvetésre.

De ez még nem minden. Több egyházi szereplő sürgeti, hogy a használaton kívüli templomokat alakítsák át mecsetekké, és előszeretettel idézik a bredai katolikus püspök szavait, aki szerint jó ötlet lenne, ha ezentúl mindenki Allahnak hívná Istent, mert azzal elejét lehetne venni a keresztény–muzulmán konfliktusoknak. „Istent ez biztosan nem zavarná” – javasolta a püspök, mert szerinte a Teremtő felette áll az ilyen kicsinyes dolgoknak… (Nincs a javaslatban meglepő, a keresztények tudván-tudatlanul gyakran fohászkodnak a zsidók istenéhez, Jahvéhoz, amikor például a templomban az „allelúját” ismételgetik. Ez ugyanis azt jelenti héberül, hogy „dicsérjétek a Jah-ot!”. Jah a héber Jahvénak a rövidített formája, ami ugyanaz, mint az Allah, mivel a muszlimok Allahban a zsidók istenét tisztelik. Jahve tehát az Isten ószövetségi neve, Allah meg az arab „al Ilah” szóból származik. Ezért az arab anyanyelvű keresztények is a saját nyelvükön Allahnak nevezik Istent. Más kérdés, hogy a keresztény, a zsidó és a muszlim vallás nagyon eltérő, és hogy finoman szóljunk, nem kompatibilisek egymással – a szerk.)

Anélkül, hogy teológiai okfejtésekbe bocsátkoznánk, fel kell tennünk a kérdést: hogy jutott el a keresztény Németország ebbe az önfeladó állapotába, amely a kommunizmus ideológiája, a minden ember egyenlő eszmeiségére épít? Az embernek a KISZ egyik indulója jut az eszébe: „A fény a Napból jön, s a Földnek kincset ér, a néger barna tőle, más pedig fehér. De lenn a forró égöv alján és az Elba partján egy a színe, csak piros a vér!”

Úgy fest, a KISZ egykori dalszerzői már tudtak valamit…

Íme a tények: 1950-ben a németek 96,4 százaléka még kereszténynek vallotta magát. Ez az arány a nyugatnémet oldalon 1970-ig alig változott: ekkor a lakosság 93,6 százaléka vallotta magáról, hogy keresztény. A keletnémet oldalon ettől teljesen eltérő tendencia bontakozott ki: a kommunista diktatúra 40 éve megtette a hatását. Mára ugyanis sehol a világon nem hisznek olyan kevesen Istenben, mint épp a volt NDK-ban. Az ateisták (istentagadók, vallástalanok) aránya a 38–47 év közöttiek körében 72,6 százalék. Ők azt vallják, még soha életükben nem hittek Isten létezésében. A 68 év felettiek alig 13 százaléka vallja magát kereszténynek, míg ez az arány a 28 év alattiak körében már a nullához közelít!

Mivel a keresztény egyházak erősen bírálták a kommunizmus minden válfaját, ezért az egyház is célkeresztbe került: különböző egyházellenes mozgalmak indultak.

Mára a volt NDK-tól térben és időben egyre távolabb kerülve is hódít az ateizmus. A nyugatnémet oldalra az első csapást az 1968-as párizsi diáklázadások mérték: egy jobb világról álmodtak a fiatalok, az elnyomottak szabadságáról, a társadalmi részvétel mindenkit megillető jogáról, a szexuális szabadságról. A diákok tiltakozó határozatának meghozatalában kulcsszerepet játszott az azóta komoly politikai karriert befutó liberális Daniel Cohn-Bendit is. A diáklázadások eszméjének terjedése, a baloldali, szocialista, illetve kommunista irodalom, a marxizmus terjedése beszivárgott a nyugatnémet értelmiségi körökbe, és sokakat magával ragadott. Míg tehát 1950-ben a nyugatnémetek 96,4 százaléka kereszténynek vallotta magát, 2010-ben már 38,2 százalékuk ateista vagy felekezeten kívüli.

Wolf Krötke evangélikus teológus szerint még nagyobb az úgynevezett pszeudoateisták, azaz álateisták aránya, akiken az Istentől eltávolodottakat érti. Akik Isten létét nem meggyőződésből, hanem a korszellem hatására tagadják, és érvelésükben minden bizonnyal a régi, jól bevált ateista érvrendszernél ragadnak le. „Ez azonban nem csak az ő hibájuk. A fogyasztói társadalmakban azoknál az embereknél, akik már elfelejtették Istent, az istenhit az ingerküszöb szintje alá süllyedt” – állítja a teológus. Egy ilyen óriási szellemi-spirituális káosz közepette a hitüket, identitásukat vesztett embereket könnyen ragadják magukkal a hangzatos eszmék egy szebb és egyenlőbb világról, befogadásról, szabadságról (szabadosságról) és az önfeladásként értelmezett szeretetről.

Azt a kérdést azonban soha senki nem teszi föl, hogy miért nem segítik a gazdag országok a menekülteket a saját szülőföldjükön, hogy mi értelme volt őket Európába csábítani, hogy ki fog felelősséget vállalni a következményekért, ha majd a két átvert és manipulált néptömeg, a befogadók és a beáramlók mégsem tudnak megbirkózni a befogadás, illetve a beilleszkedés rájuk kényszerített feladatával?

Íme, így váltak a manipuláció és a központi agymosás főszereplőivé a német egyház vezetői (tisztelet a kivételnek), amint azt a fentiekben is láthattuk.

(Folytatjuk)

Hernádi Zsuzsa

Demokrata, 27. szám, 2016. július 6.

Az első rész ide kattintva olvasható

A második rész ide kattintva olvasható