The United NER of America
Külföldiekkel való beszélgetések során az ember sokszor – és kizárólag vagy teljes egészében pozitívumként, vagy teljes egészében negatívumként – hallhatja azt, hogy Orbán Viktor a magyar Donald Trump. Az összehasonlítás több szempontból sántít. Ennek egyik oka az, hogy a magyar miniszterelnök sokkal hosszabb ideje főállású politikus, mint a volt és leendő amerikai elnök, és rengeteg mindent már sokkal korábban véghez vitt. Például immáron tizennégy évvel ezelőtt létrehozta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ami nagyban hasonlít arra, amire a múlt héten ismét megválasztott amerikai vezető készül.
Donald Trump elsöprő győzelme sokkolta az amerikai liberális közvéleményt. Az állandósult és immáron elvárt jóemberkedés, a baloldali politikai-közéleti mítoszok, az identitáspolitika kipukkaszthatatlan burkában élő elitek, celebritások, a szélsőségessé vált felsőoktatási közeg három méterrel a föld felett libegő tagjai még napokkal a választások után sem tértek magukhoz. A közösségi médiát szó szerint összesírják és -üvöltik. A fősodrú média baloldali sarkában lihegve, utolsó leheletükkel még odabökik, hogy Kamala Harris vereségéért a rasszizmus, a nőgyűlölet meg egy kicsit a transzfóbia volt felelős. Hogy a baj valójában az amerikai polgárokkal van, hiszen annyira tudatlanok, hogy bár demokratikus választások útján, de mégis mégis egy „diktátorra” szavaztak. Tovább ismételgetnek olyan, a magyar baloldal által kreált „köteles beszédhez” hasonló legendákat, amelyekről már megszámlálhatatlan alkalommal bebizonyosodott, hogy egészen egyszerűen hazugságok.
Egy-két józan hangot kivéve az amerikai baloldalban nem merül fel, hogy nem az amerikai nép, hanem kifejezetten ők a hibásak a vereségükért: a Joe Biden elleni belső puccsostul, Kamala Harrisestől, genderideológiástul, magas élelmiszer- és benzinárastul, nyitott határostul, Soros Györgyöstül, megosztásostul, gyűlölet- és félelemkeltésestül.
A valóság ugyanis az, hogy a megválasztott elnök és kampánycsapata egyszerűen jobban ismerik az amerikai embereket, ha úgy tetszik, az amerikai néplelket, mint ők. Miközben ők láthatóan minden egyes reggelüket azzal kezdték, hogy valami rosszat mondtak Donald Trumpról, aközben megfeledkeztek arról, ami igazán számít: a választópolgárokról. Az amerikaiak nagy részének érezhetően esett az életszínvonala az elmúlt négy évben, és erre nem megoldás az, hogy palesztinpárti tüntetésekkel bénítják meg az egyetemeket, és nem megoldás az sem, hogy baloldali kutatóintézetek szerint a gazdaság Kamala Harris elnöksége alatt felfutott – volna. Az amerikaiak túlnyomó többsége olyan államban él, ahol igencsak megengedők a mesterséges terhességmegszakításhoz való jogot biztosító törvények, és nem hatott rájuk az az egyébként teljességgel hazug baloldali kampány, amely szerint Donald Trump ezeket korlátozná, és a választás valójában az abortuszhoz való „alapvető jogról” szól.
„Egy texasi körzet, ahol a szavazópolgárok 97 százaléka spanyol ajkú, 75 százalékban támogatta Donald Trumpot. Hogy miért?” – tette fel a kérdést a szélsőbaloldali The View című, napközben vetített beszélgetős műsor egyetlen józan szereplője, mire egy másik gondolkodás nélkül rávágta: „A nőgyűlölet miatt!” „Nem! Azért, mert határ menti körzetről van szó! A migránsválság az ő ajtajukon kopogtat. Évek óta könyörögnek, hogy foglalkozzanak már ezzel a problémával… tanulni kéne végre ezekből az eredményekből.”
Nem véletlen tehát, hogy Donald Trump olyan széles támogatói tábort tudott összekovácsolni, amire utoljára talán Ronald Reagan idejében volt példa, de az még egy másik, TikTok-mentes, a normalitás talaján álló Amerika volt. Ahogy Ben Shapiro konzervatív elemző a választás napja óta többször is emlékeztetett rá: mindannak ellenére, hogy Donald Trump semmiféle értelemben nem átlagos amerikai figura és magánéletében, személyiségében bizony akadnak erősen megkérdőjelezhető részletek, most mégis azt a szunnyadó, többségi Amerikát tudta megszólítani, amelyik az utóbbi másfél-két évtized egyre szélsőségesebbé váló liberális őrületével szemben visszavágyik a normalitásba.
Donald Trump hatalmas győzelmet aratott a munkásosztálybeli nők és férfiak körében, és korábbi eredményéhez képest csak a legoptimistább trumpisták körében előre jelzett mértékben növelte támogatottságát a spanyol ajkú férfiak (és részben nők), illetve a fekete bőrű férfiak között csakúgy, mint a fiatal és fiatal-középkorú szavazóknál és még olyan, egyébként sötétkék területeken is, mint New York City vagy New Jersey és Connecticut államok. E sorok írásakor a szavazatszámokat (popular vote) tekintve 2,5 százalékot (ez több mint 3,6 millió voksot jelent) vert rá kihívójára, ami elképesztően magabiztos és mindenféle szempontból megkérdőjelezhetetlen győzelem.
Donald Trump az elnökválasztási kampányban olyan, korábban akár kifejezetten liberális irányba hajló hírességeket tudott maga mellé állítani, mint Russell Brand, Joe Rogan és Elon Musk. Ők mindhárman a közösségi média megkerülhetetlen figurái – az előbbiek a saját podcastjeiken, míg az utóbbi az X-en (korábbi Twitter) keresztül –, ami rávilágít ennek a választásnak egy rendkívül fontos tanulságára is: míg a klasszikus értelemben vett médiába vetett bizalom az Egyesült Államokban korábban soha nem volt olyan alacsony, mint most, addig az emberek egyre inkább fordulnak az interneten keresztül, valóban függetlenül és valóban őszintén megnyilvánuló hangadók felé.
Donald Trump a klasszikus politikai szereplők közül is a szövetségesévé tett olyanokat, akik egyértelmű szerepet játszottak a győzelmében: elég csak a demokrata elnökjelöltséget sutba dobó fiatalabb Robert Kennedyre vagy a Demokrata Pártból 2022-ben kilépő Tulsi Gabbardre gondolni, aki korábban három éven át a Demokrata Nemzeti Bizottság (Democratic National Committee, DNC) elnöke és a párt színeiben a kongresszus első szamoai-amerikai tagja volt. Az előbbiről már tudható, hogy az új Trump-adminisztrációban az egészségügyért felel majd, míg az utóbbiról az a hír járja, hogy ő lehet az Egyesült Államok új ENSZ-nagykövete.
Olyan elképesztően színes és eltökélt koalíció alakult hát ki Donald Trump körül, amilyenre a közelmúltban nem akadt példa az Egyesült Államok történetében. A régi-új elnök „szélesen megy”, ahogy tette azt Orbán Viktor és az általa vezetett politikai tömörülés akkor, amikor létrehozták a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Ennek hazánkban immár közel 15 éve, ám a NER-ből kiveszett az egykori ártatlanság. Ma már kevesen gondolnak pozitívumokra, amikor ezt a betűszót hallják, pedig nem is olyan régen még ugyanolyan lelkesedés és őszinte tenni akarás jellemezte a kezdeményezést, mint ami most, Donald Trump hatalmas győzelme kapcsán végigsöpör Amerikán. Tehát annak ellenére, hogy a „magyar Donald Trump” ilyen szempontból is amerikai társa előtt járt, talán vannak tanulságai az amerikai választásnak a magyar helyzetre nézve.
Nem csak az, hogy ha az emberek rosszabbul élnek, mint négy évvel korábban, akkor akár az Egyesült Államokban, akár Magyarországon nehéz választást nyerni. Még csak nem is csupán az, hogy érdemes a politikai közbeszédben elsősorban azzal foglalkozni, ami a választópolgárokat valóban érdekli, ami téma a családban az étkezőasztalnál, vagy hogy alkalmazkodni kell egy olyan megújult világhoz, ahol a kommunikáció, az üzenetközvetítés már nem csupán a klasszikus beszélő fejeken keresztül történik. A mi NER-ünk az amerikaihoz hasonló körülmények között született meg: amikor a választók úgy érezték, hogy a politika nem nekik, nem róluk szól, összefogtak – azok is, akik korábban nem voltak azonos platformon – és olyanoknak adták a hatalmat, akik azzal foglalkoztak, ami számukra fontos volt.
Donald Trump ezzel nyert, és nyert óriásit. Egy két és fél órás, kötetlen, vágatlan interjúval Joe Rogan podcastjében (amire ellenfele nem volt hajlandó), egy utolsó, a focimeccsek szüneteiben játszott hirdetéssel, amelyben felfedte, hogy Kamala Harris minden elítéltnek biztosítaná az ingyenes nemváltoztató műtétet, és azzal az üzenettel, hogy szívesen látnak mindenkit, akinek a boldogulásáért bármit is tehetnek…
Nem, Orbán Viktor nem a magyar Donald Trump és Magyarország nem a kicsi Egyesült Államok, ám ez nem jelenti azt, hogy a tanulni hajlandó politikai aktoroknak akkor, amikor lecsendesül a Trump-győzelem okozta mámor, ne lenne érdemes figyelni arra, ami az óceán túlfelén az utóbbi hetekben-hónapokban történt.
