A zsúfolásig megtelt Puskás stadionban hatvanezren, a tévé előtt sok százezren izgultuk végig a keddi Magyarország-Németország futballmeccset, amely, mint tudjuk, az utolsó percben lőtt magyar büntetővel 1-1-es döntetlenre végződött. Jó volt követni az izgalmas mérkőzést, jó volt a végén megélni a katarzist, a nem várt, de remélt döntetlent a világ egyik legerősebb válogatottja ellen.

Hirdetés

Valaki a közösségi médiában ezekkel a szavakkal kommentálta a történteket: szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország! Egy hozzászóló mindjárt rákérdezett: ez hogy jön ide? Hogy ne jönne! Hiszen pontosan erről volt szó, nemzeti hovatartozásunk megélésének ünnepléséről. Ezen az estén – is – jó volt magyarnak lenni. Hogyan, folytathatnánk a hozzászóló szemléletével, németnek, görögnek, örménynek lenni nem jó? Vagy mondjuk nem olyan jó?

A válasz amilyen egyszerű, olyan egyértelmű: a különbség a szemléletek között nem abban áll, hogy magyarnak jó-e lenni, szlováknak vagy peruinak, hanem abban, hogy az életünk értékének tekintjük-e a nemzeti hovatartozást. Ezen a ponton válik ketté a fejlett világ polgárainak gondolkodása: azokra, akik a nagyvilágot tekintik fizikai és szellemi otthonuknak, és azokra, akik, bárhol éljenek is, értékként élik meg és cselekvően kifejezik a saját nemzetükhöz tartozást. Azokra, akik mélyen átérzik Tamási Áron Ábelének mondatát: azért élünk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. A családunkban, a településünkön, a hazánkban. Akár egy nemzeti válogatottak közötti futballmeccsen is.

Korábban írtuk