Bőrlenyúzás

Az ember olykor kinéz az ablakon, bámulja a járókelőket, akik napi nyűgjüket cipelik vállukon a buszmegálló felé, s így szól magában: „Mit nem csépeltek még el korunkban?” Vajon akad-e, amit nem csámcsogtak agyon, nem közhelyesítettek és tettek ásítás kiváltójává? Mert nem csak a túlcsámcsogás hígítja a tartalmat, de a nagy dolgok kényelmessé tétele is.

A fontos dolgok ugyanis kényelmetlenek. Például az igazság kimondása. De a születés, halál, szerelem, gyerekvállalás, szabadságharcok, bármiféle és bárminemű szellemi áramlatok is, akárcsak új utakat törni. Mely utakat aztán az utánuk jövők felhasználnak és jó kényelmesre kocognak. Persze az hozzátartozik a képhez, hogy az ilyen gyalogjárdán a hajdani úttörőknek gyakran már nincs is kedvük végigkorzózni.

Az Index vastag betűkkel hirdeti: „Rózsaszín fanszőrzet, Wunderbaum-illattal.” Vajon mi lehet ez? Aztán ha megnyitja, azt olvassa, hogy „előkerült egy 1987-ben rögzített kazetta, amelyen csajokból alakult punkbanda dalai hallhatók. […] Megszületett minden idők legjobb magyar csajpunklemeze, és egyben megszületett az első magyar punkmusical is. […] Ez Weiler Péternek, az ország egyik legizgalmasabb és legcoolabb képzőművészének Delta Punk projektje, azaz a képzeletbeli, pécsi képzős csajokból álló zenekar 1987-es kazettája, ami nem más, mint egy parádésan elbeszélt zenekartörténet a Kádár-kor végnapjaiból.”.

Szóval nem állítja azt, hogy ilyen banda létezett, de igenis hamisít. A légkört. Akkor ugyanis nem voltak „csajpunk” zenekarok. Voltak punkzenekarok, amikben vagy volt csajszi, vagy nem. De az ilyen fiúcsapat-csajbanda szemlélet nem létezett.

Az eredeti punk bunkó volt, nyers, politikailag nem korrekt, és egyáltalán nem kényelmes. Nem rózsaszín körmökről meg női öntudatról szólt, hanem zajról, nyomdafestéket nem tűrő szövegekről és igazoltatásról.

Azt mondja, cool. Ezalatt értsük azt, hogy történelemhamisítás? Mint a fekete Kleopátra és „girl power” punkzenekar a Kádár-korban? Még mázli, hogy van, aki emlékszik rá.