Alonso Quijano szomorú esete a valósággal

Hosszú regnálásuk alatt az SZDSZ kulturális népbiztosai időről időre felmelegítették a Mi a magyar? Ki a magyar? című blőd Ionesco-darabot. Nyerő csapaton ne változtass, a szubverzió nagy feladatában szorgoskodó kis bakunyinisták vonzódtak a bevált módszerekhez, hiszen ez az identitásromboló álkérdés már hozott részeredményeket: például Trianont. De hát az ELTE bölcsészkarát meg a Mityut nem is a kreativitásukért szerettük. Ők csak felvetették a kérdést, menetrendszerűen, a jól ismert függetlenobjektivitással, hogy a felnövekvő generációk értelmiséginek érezhessék magukat attól, hogy önként és dalolva megkérdőjelezik saját identitásukat. Notabene soha nem a csíkszentkirályi kocsmában tették fel ezt a kérdést, ahol ez következményekkel, jobb esetben csak súlyos kiröhögéssel járna.

Míg a „kiamagyar” egy célracionális politikai eszköz, a „ki az európai?” kérdésnek már valóban van létjogosultsága. Nem csak abból a megközelítésből, ahogyan korrekt sportriportereink mondják Jamal Musialáról, hogy „pontosan szerelt a német”. Az európai identitás nemcsak önmagában problematikus, hanem az Európát átformálni akaró politikai projektekhez való viszonylatában is: a brüsszeli liberális ámokfutás, a szuverenitás és demokratikus gyakorlat eltörlése ma sokkal előbbre tartana, ha valóban létezne olyan „európai” identitás, amilyet a Freund-féle vidáman öngyűlölő németek álmodtak maguknak.

Minden valamirevaló kultúra kitermel magából egy ikonikus művet, mely az adott közösség jellemének, világlátásának, értékrendjének sűrített esszenciája. Ez az önmagán túlmutató mű jeleníti meg az adott közösség eidoszát. Ilyen például a 47 rónin legendája, a Robin Hood története vagy éppen a Toldi. Igaz, létezik olyan mű is, amely az európaiság ösztönös preferenciáit rajzolja elénk, de csak egyetlenegy: a Don Quijote.

Ha esetleg szkeptikusak lennénk a ciklikus történelemszemléletet illetőleg, Cervantes művét újraolvasva ez a kétkedés megszűnik. A könyvet letéve és a Euronewsra kapcsolva ott is egy csontvázszerű eszelőst látunk, akibe hálni jár a lélek, aki kis öklével hadonászva kiabál győzelemről meg jogállamiságról. Vagy ott a hórihorgasabb, szintén Don Quijote-testalkatú monomániás, aki a populizmus óriásaival és gonosz varázslóival hadakozik rettenthetetlenül. Gőgösen fellengzős szónoklatokat intéz a szélmalmokhoz, mielőtt rohamra indulna. És egyre mélyebbre merülve Cervantes soraiban, az a lehangoló gondolat kezd bennünk kibontakozni, hogy Von der Leyen vagy Verhofstadt nem másodosztályú ripacsok, nem is agymosott, beteg liberálisok, hanem egyszerűen csak európaiak – akik oly mértékben süllyedtek saját alternatív valóságukba, hogy őszintén nem érzékelik, mennyire nevetségesek.

Vegyük a búsképű lovagot. Mi is ő? Özvegyek és árvák istápolója. Hivatása, hogy kóbor lovagként igazságot szolgáltasson a meggyalázott erénynek, az elnyomott védteleneknek, a szenvedőknek és elesetteknek. Ki ne emlékezne a jelenetre, amikor Don Quijote félelmet nem ismerve szabadítja ki a gályarabságra ítélt bűnözőket, akik hálából jól elverik és kirabolják? Egyszerűen nem hajlandó elfogadni a valóságot, hogy a bűnöző az bűnöző, az túl egyszerű volna – az európai lélek következetesen mindig akkor kezd morális és emocionális húrokat pengetni, amikor kára származhat belőle. Ilyenkor rájön, hogy nem a bűnöző a hibás, hanem a szívtelen társadalom. A lovagregényeken nevelkedett hős nem hajlandó hinni a valóságnak: szerinte a migráns, aki kést döf mindenkibe, aki éppen szembejön az utcán, nem azért teszi, mert gyűlöli a fehér embert. Az is túl egyszerű volna.

De hogyan jut el Don Quijote, a kvintesszenciális európai ember a valóság totális semmibevételéig? Nos, minden út Spenglerhez vezet. Ő fejti ki részletesen az európai hajlamát a dolgok túlfeszítésére, a végtelen, az elérhetetlen iránti vonzódására. Faust az abszolút tudást hajszolja, Leibniz meg Riemann a végtelent. Ezért is nem születhetett meg a differenciálszámítás máshol, mint Európában. A lehetetlenre való törekvés a matematikában új utakra vezetett, de ugyanez történik a XXI. század európai politikájában, ahol a három Don Quijote-i attribútum, a valóságtagadás, az elérhetetlenre való törekvés és a dolgok végsőkig való túlfeszítése együtt fejti ki hatását. Csak a nyugati kultúrában van olyan, hogy férfiak nők akarnak lenni. Csak itt tagadják meg identitásukat. Csak itt írják át a múltat, csak itt nevezik a fegyvervásárlásra szánt pénzt Békekeretnek. És ha egyszer megteremtettük a valóságtagadó szellemi környezetet, attól kezdve az önellentmondások nem számítanak: mi robbantottuk fel ugyan az Északi Áramlatot, de az oroszok a hibásak, ha nem szállítanak nekünk rajta gázt. Tegnap nő voltam, de ma kredenc, mert szabad vagyok, és jogom van a vágyaimhoz – de ami fontosabb, jogom van ahhoz, hogy a vágyaimat valóságként kezeljék.

Ebben a megvilágításban a EU-ban torát ülő woke csupán a szabadság félreértelmezése, majd ennek igazi európai módon történő túlhajtása. Ha elfogadtuk, hogy Aldonza Lorenzo nem egy piszkos lábú parasztlány, hanem a csodás Dulcinea del Toboso, az európai ember számára innentől kezdve minden sínen van, és a következmények súlyosak: párbajra kell hívnunk mindenkit, aki szerint ő nem az angyali szépség és minden erények foglalata. Illetve azokat is, akiket Dulcinea egyszerűen nem érdekel (lásd még: Pride, emberi jogok, demokráciaexport). Don Quijote őrületében messzemenően van rendszer, gondolati univerzuma koherens, sőt fertőző is: Sancho komolyan reménykedik abban, hogy gazdája jóvoltából ő egy sziget kormányzója lesz. Sőt, manapság Sanchónál nyüzügébbek is reménykednek ebben. De a hóbortos európainak van azért magához való esze is: a háromezer-háromszáz botütést, mely által Dulcinea felszabadulna a varázslat alól, Sancho átvállalhatja, sőt ezt el is várják tőle. És tőlünk. Don Quijote megköveteli, hogy részt vállaljunk őrületéből. Amennyiben valaki Európára szabadította azt a gondolatvírust, hogy a migráció a megoldás a munkaerőhiányra, az európai ember ezt végig fogja vinni, és a továbbiakban nem zavartatja magát a ténytől, hogy a migráns nem akar dolgozni. Don Quijote végig következetes. Illetve majdnem végig.

Miután a Fehér Hold Lovagja (azaz Sansón Carrasco, az ötletes falubéli diák) legyőzi, vissza kell vonulnia falujába, és felhagyni veszélyes hóbortjaival. És hiába vigyázott gondosan Don Quijote testi épségére a párbaj során, a vereség lelkileg annyira megtörte a kóbor lovagot, hogy belehalt. Az utolsó napokban Alonso Quijano uram visszatért józan eszéhez, jó keresztényhez illően meggyónt, megáldozott, a jegyzővel elintézte világi dolgait, s kilehelte lelkét. „A búbánaton kívül semmi komoly betegsége nem volt”, ahogy Cervantes írja. Az európai belehal, ha a valóság nem az, amit ő szeretne.

Pech. A valóság a valóság, ahogy azt mi már a sztyeppén megtanultuk.