Koppány, a király!

Ettől aztán roppant elszomorodott, „miért kellett Koppánynak meghalni, mikor ő volt a legjobb?!”, félnapig kesergett, búskomoran járt-kelt, még kedvenc műanyag kardját sem akarta felcsatolni. Szülei nem győzték vigasztalni. Végül gyertyát kellett gyújtaniuk Koppány lelkéért, unokám csak így tudott megnyugodni.

Napokon át ez foglalkoztatta, és folyamatosan az István, a király dalait hallgatta.

Így aztán, amikor átjön hozzánk, néha a legelvarázsoltabb játék közben is felkiált, hogy: „Géza meghalt! A trónja engem illet, Árpád népe, hej!” Eleinte kicsit hamisan énekel, de később az újabb meghallgatások után már egyre pontosabban, és mindig hosszabban és hosszabban idézve. Néha már unjuk ezt a „Géza meghalt!” mondatot, időnként viccelünk is egymással, mondván: ugye, ezt még te nem hallottad? De közben azért mégiscsak büszkék vagyunk: ifjúkorunk meghatározó rockoperájából énekelget az unokánk! Azért ez nem semmi, ugye?!

Vagy éppen csokoládémajszolás közben tör rá az énekelhetnék, esetleg az esti fürdésnél. Anyukája szerint már majdnem elaludt a kádban a fáradtságtól, amikor minden átmenet nélkül hirtelen ezt dünnyögte: „Jaj, de unom a politikát…”

És ezzel Bende nincs egyedül. Néhanap mi is unjuk, és nem csak az elhúzódó ukrán–orosz háború, a palesztin helyzet és egyéb szörnyűségek miatt, hanem mert unokám felrikkantásaihoz hasonló váratlansággal megjelent a könyve egy Angliában élő „történésznek”, Berend Nórának, aki szerint Koppány nem is létezett. Hogy csupán az Anjou-k találták ki. Hogy István király nem is volt olyan nagy király.

Azóta Berend Nóra könyve kapcsán elég nagy vita bontakozott ki, melyben hazai, neves történészek is megszólaltak, és Berend Nóra is némileg módosította, helyesbítette korábbi nézeteit. Istvánnal talán már nincs is akkor baj, csak, ahogy olvastam, Koppány létezését tagadja.

No meg a Szent Jobbról állítja: nem biztos, hogy István király ereklyéje.

Igazából először Székely János Caligula helytartója című darabja jutott az eszembe, melyben a római császár azt követeli, hogy a zsidók vigyék be a róla alkotott szobrot a templomukba, és ezt Jeruzsálem lakói megtagadják, hiába érvel és fenyegetőzik Petronius, a császár helytartója. Petronius leginkább a rabbival vitázik, és amikor már elfogytak az érvei, arra kéri a főpapot, lássa be, Isten nem létezik, akkor meg minek ez az egész hercehurca a szobor, Caligula képmása körül?

Mire a rabbi valami olyasmit válaszol, hogy rendben, de ha egy egész nép hisz benne, az Örökkévalóban, akkor Jahve mégiscsak létezik. Nem csak a kézzel megfogható dolgok léteznek, és erre már a helytartónak sincs válasza. 

Deus ex machinaként érkezik a hír Rómából, hogy Caligulát a testőrei meggyilkolták, tehát az egész ügy mai szóval kifejezve, okafogyottá vált. Szóval, valami ilyesmire gondoltam Koppányt illetően, noha ebben az esetben a puszta hitnél nyomósabb történészi érvek szólnak Koppány létezése mellett.

Nehezen hajtottam álomra a fejem, és éjjel kettő körül felriadtam. Szűk lett a szoba hirtelen, lovak nyerítését hallottam, kardok csattogását. És egyszerre csak megszólalt a fejemben a dal, de nem Vikidál Gyula, hanem Bende unokám hangján. Így szólt: „Ősi törvényt sárba nem tiporhat senki. Tízezer fegyveres választ meg engem, hogyha kell!” és akkor még azt nem is énekelte el, hogy „…Nem kérdem én, apád ki volt. Csak annyit kérdezek a válaszra várva: Rabok legyünk, vagy szabadok?”

Nem tudtam elaludni ettől az őserőtől, ami felszabadult ezekből a dalokból.

Nem létezett Koppány? Kérdezzék meg az unokámat!