Kérdezői szerepéből kilépve, meglepően hosszú monológban fejtette ki saját műsorában a terrorizmus gyökereiről a véleményét az ATV-ből a Hír TV-be igazolt Kálmán Olga műsorvezető. Így fogalmazott: „A jövendőbeli terrorizmusnak melegágya lehet például az, hogy azok a fájdalommal teli szemű, szép arcú kisgyerekek, akik végigélték ezt az utat a szüleikkel, és végigélték azt, ami mondjuk itt a határnál, Magyarország határánál történt velük, vagy akár a Keleti pályaudvaron történt velük, hogyha továbbmentek, és bármilyen befogadótáborba, na őket lehet majd, azt gondolom, elég könnyen radikalizálni. Tehát hogyha őbennük egy radikális, rossz szándékú vallási vezető fel akarja kelteni a gyűlöletet, hogy vannak rossz élményeid a keresztényekkel szemben, hogy bánt veled a keresztény Európa, hát ezeket az embereket lehet majd fanatizálni valamikor, ők lesznek majd azok a másod-, harmad-, akárhány generációs betelepültek.”

Amit Kálmán Olga mond, az először is demagóg: az Európába beáramló migránsok kilencvenkilenc százaléka nem fájdalommal teli szemű, szép arcú kisgyerek, hanem felnőtt, zömmel fiatal férfi, akik nagyobb traumát is átéltek már, mint hogy a Keleti pályaudvaron kelljen éjszakázniuk. De ennél fontosabb, hogy alapvetően hamis: a jelen terroristái szinte kivétel nélkül vagy az évtizedek óta Nyugat-Európában élő muszlim családok már itt született fiaiból kerülnek ki, vagy maguk élnek évtizedek óta itt, tehát sem ők, sem szüleik vagy nagyszüleik nem éltek át semmi olyasmit, amire Kálmán Olga utal.

Az égető kérdés tehát így szól: egyre több, rendezett körülmények között köztünk élő muszlim fiatal miért válik éppen most terroristává? Miért éppen most indulnak halálos háborúba otthonuk, Európa ellen, amikor hittestvéreik százezrei azért jönnek, hogy megszerezzék maguknak azt a jólétet, amelyben ők születésük óta élnek? Mi ebben a logika?

Már-már lélektani közhely, hogy az agresszió mögött legtöbbször az agresszor valamilyen frusztrációja lapul, a frusztráció mögött pedig valamilyen megoldhatatlannak látszó élethelyzet. Márpedig ma ez az élethelyzet egész országokat fog át. A tág értelemben vett arab kultúra – ipar, művészet, tudomány, sport, oktatás, jólét, társadalmi stabilitás, katonai erő – szemlátomást romokban áll, sikertelen. (Csak egyetlen adat: az arab országok összesített teljes exportja, ha a szénhidrogéneket kivonjuk, nagyjából Finnországéval azonos. Ha a többi nyersanyagot is kivonjuk, el sem éri azt.) Az arab kultúra mély válságban van, és nem nagyon látszik a kilábalás útja. E kultúra szülötteként megélni a minden téren megmutatkozó kudarcosságot, szembesülni azzal, hogy az ő közössége értéktelenebb, mint a más közösségek, nehezen viselhető el. Illetve egy módon mégis: ha a világ rendjének kibillenéseként éli meg az ember. Hiszen akkor a világ helyre is billenthető. Az Iszlám Államot éppen ez a meggyőződés fűti: az iszlám kultúra jó volt és sikeres, de külső és belső erők megrontották – ezt a megrontottságot kell kiküszöbölni, és akkor az iszlám megint jó lesz és sikeres, mint a próféta és az alapító atyák idejében, vagy amikor Harun al Rasid járta álruhában Bagdad utcáit.

Számos egyéb hatás mellett ez az egyik eszmei forrása az arab világot szabdaló belső háborúknak. A közelmúltig azonban ezek a háborúk nem lépték át Európa határait, az európai arab musz­limok kimaradtak belőle. Csakhogy a frusztrációtól ők sem menekülhettek. Egy sikeres kultúrában sikertelen kultúra örökösének lenni nem jó, naponta ismétlődő kudarcélménnyel jár. Nem azért, mintha az európaiak intoleránsak lennének. Valószínűleg a világtörténelem legtoleránsabb kultúrája, ami a második világháború után Nyugat-Európában kiformálódott. A tapasztalat, a tényekkel való napi szembesülés az, ami frusztráló: a ti kultúrátok szakadatlanul tudósokat, művészeket, feltalálókat ad a világnak, a miénk senkit. A ti kultúrátok jólétet terem, a miénk nyomort és háborút. A ti kultúrátok mögött megkérdőjelezhetetlen katonai erő áll, a miénk csak önmagát képes pusztítani – a ti fegyvereitekkel.

Az Európában élő második, harmadik generációs arab muszlimok számára csak a következő lehetőségek maradtak: vagy feladni a saját identitást és felvenni egy másikat, vagy megmaradni benne – másodosztályú emberként. Az elsőt mi, európaiak integrációnak hívjuk, valójában azonban önfeladás az, olyan mély sebeket szerző, amelyek még az ötödik generációban is fájnak. A második út az önként vállalt közösség a sikertelenekkel a sikeresek között – ez sem igazán vonzó.

Nem kétséges, hogy elsősorban a multikulturalizmusban hatalmas tapasztalatokkal rendelkező Angliában, kisebb mértékben másutt, a kvalifikált értelmiség körében megnyílt egy harmadik út is: a vallást és az identitást megtartó integráció. Ennek azonban van egy elhagyhatatlan feltétele: Európa alapvető értékeinek (parlamenti demokrácia, nők egyenjogúsága, vallásszabadság, véleményszabadság, egyház és állam szétválasztása, világi törvények uralma) teljes és maradéktalan elfogadása, ezzel egyidejűleg az iszlám fundamentalizmussal való teljes és maradéktalan szembefordulás. Mindannak megtagadása tehát, amit az arab világ lakóinak többsége a dolgok helyrebillentése nélkülözhetetlen eszközének tekint, amibe legféltettebb reményeit veti.

A legtöbb Európában született arab muszlim sem nem elég művelt, sem nem elég bátor, sem nem elég jómódú, hogy ezt a lépést megtegye. Inkább köztes megoldást választanak: egy kis önfeladás, egy kis megőrzés, egy kis mecsetbe járás, egy kis kereszténységgel kacérkodás, többnyire európai viselet, de néha tradicionális, többnyire európai ételek, de ünnepeken a hagyományos.

Sok muszlim fiú (a lányoknak itt nem jut szerep), amikor a keresztény fiúkhoz hasonlóan fellázad az apja ellen, éppen e se hús, se hal magatartásban találja meg az okot a lázadásra. Hiszen ő büszke akar lenni arra, ami és aki, nem pedig elsumákolni az identitás ügyét, és besorolódni valami leértékelt státusszal a társadalom aljára.

Nyugat-Európában könyvtárnyi irodalma van ennek a harmadik generációs lázadásnak: az első generáció még a nyelvvel is küszködve igyekszik megkapaszkodni a befogadó társadalom peremén, a második a szüleit szégyellve sumákol az identitás kérdésében, és besorol a fogyasztói társadalom aljára, a harmadik viszont fellázad, és akár a szegénységet is vállalva megpróbál önbecsülést szerezni és tiszteletet kivívni, megpróbál visszatérni a gyökereihez, mecsetbe jár, szakállt növeszt, arabul tanul és Koránt olvas.

Mindez már legalább két évtizede így megy. Az utóbbi néhány évben azonban valami új dolog történt. A már jól ismert európai muszlim közösségekben a már jól ismert életminták – küszködők, sumákolók, lázadók, beolvadók – mellett hirtelen egész tömege jelent meg egy addig alig ismert életmintának: a friss bevándorlók saját otthoni életüket hozták magukkal. Elhozták magukkal az óhazát. Eszükbe sem jut küszködni, sumákolni, de még lázadni sem: önmaguk, saját otthonról hozott életük ellen ugyan miért lázadnának? Hiszen ők arabnak jöttek ide, nem európainak.

Ezzel a harmadik generációs, lázadó arab muszlim ifjak előtt új távlat nyílt: itt, Európában, a sikerek földjén megteremteni az elveszett arab aranykort. Ki ne emlékeznék közülük az arab Cordobára? Ki ne hallott volna a hatalmas Estergon Kalesiről, az esztergomi vár ankarai hasonmásáról, ami minden igazhívőt emlékeztet arra az időre, amikor a Duna-parti város ormán lengett a Próféta zöld zászlaja? Miért ne loboghatna ott újra?

Meglehet, hogy amikor a muszlim terroristák ölnek, még maguknak is azt mondják, hogy az arab népen esett sérelmeket bosszulják meg. Valójában nem erről van szó, hanem ugyanolyan hódításról, amilyet Mohamed hívei vittek véghez a VII. században. A terrorista a saját népe érdekében az európai nép ellen indít háborút, hogy legyőzze és megsemmisítse. Márpedig Európa népe gazdag és sikeres ugyan, de erőtlen, gyereket nevelni sem képes, értékeit feladta, önmagát megvédeni nem akarja. Az araboknak csak a kezüket kell kinyújtaniuk, hogy a túlérett gyümölcs belehulljon.

Hát kinyújtják. Nem a friss bevándorlókból lesznek a terroristák, de az ő megjelenésük teremt hozzá hátországot. Az újonnan érkezettekkel ráadásul lángszavú imámok és hadviselt, fegyverhez értő férfiak érkeznek. Az imámok felgyújtják a lázadó ifjak képzeletét, és megígérik nekik a muszlim mártírok paradicsomát, a hadviselt férfiak pedig megtanítják őket a gyilkolásra. Az újonnan érkezett nép ezért tisztelettel néz fel rájuk: íme a mi fiaink, nem félnek a haláltól sem, ha a mi boldogulásunk, a mi hitünk, a mi jövőnk a tét.

Otthon pedig hátrahagyottak milliói várják, hogy ők is indulhassanak. Benépesíteni az új hazát.