A fekete nem is egy szín

„Szívesen fogadom a kritikát, de nem attól, aki fekete napszemüvegben ül be a bemutatóra, aztán hiányolja a színeket.”
(Riccardo Catola)

Persze nekem is megvolt a magam fekete korszaka, amikor fekete pólóhoz fekete zoknival és fekete cipővel felvett fekete nadrágot hordtam. Néha azt hitték, gyászolok valakit. Máskor meg azt, hogy magamat. Mert a feketéhez hozzáillő komorság dukál, s azt bármikor tudtam szolgáltatni az arra érdemeseknek. Most már tudom, hogy kialakulatlan személyiségem próbaútja volt ez a korszak, amikor a legsötétebb sötét volt a kedvenc színem. Pedig a fekete nem is szín.

***

Igen, bizony. A fekete nem szín, ahogyan a nevetés sem öröm, és ahogyan a gyász se könnyekben méretik. Így van ez a feketével is, amit a színelmélet akromatikusnak, semlegesnek, amolyan semmilyennek tart, akárcsak pragmatikus ember a depressziósnak elmondott jókívánságokat. 

És nem, nem azért hordtam a legsötétebb ruhákat, amiért az „erős csontú” tinilányok, hiszen olyan vékony voltam, mint egy önsanyargató aszkéta ajkának vonala, noha semmit sem tagadtam meg magamtól, hanem hát a sejtjeim akkoriban még tették azokat a dolgaikat, amiket úgy tűnik, metabolizmus terén azóta végképp elfelejtettek. 

Erre a „nem-színre” azért esett a választásom, mert úgy gondoltam, hogy ettől valahogyan sejtelmesebb, titokzatosabb, megfejthetetlenebb leszek. S mivel mindezeket a jelzőket ruhám színével kívántam elérni, különösebb fáradságot nem tulajdonítottam annak, hogy bármi más téren is igazoljam ezek meglétét. 

A feketéről egyébiránt úgy szoktam le, hogy meguntam. Egyszerűen meguntam. Bosszantott, hogy amikor a tükörbe nézek, egy széndarab néz vissza rám, illetve egy széndarabra rakott sápatag krumpli, oldalain nagy, elálló krumplilaskákkal, közepén vastag krumplinudlival. 

***

Talán meglepő, talán nem, de a következő választott színem a fehér volt, hiszen ilyenek a kamaszok: egyik végletből a másikba esnek, sokszor maguk sem tudják, miért, ám aki netán rákérdezne a hirtelen változás miértjére, azt megvető pillantásaikkal találja szembe magát. 

Mondanom sem kell, hogy a színelmélet a fehéret sem tartja színnek. Ez a szerencsétlen is az akromatikus akármicsodák csoportját erősíti, na de legalább könnyen leehető csokifagyival, és kimoshatatlan nyomot hagy rajta a zöld fű, amennyiben nadrágülepileg érintkezik vele egy falusi búcsú bortól elgyengült lábú pillanatában.

Arról nem is beszélve, hogy a fehérért néha keményen meg kellett dolgozni, mivel például hófehér farmert égen-földön nem lehetett kapni. Ezért a kéket kellett azzá varázsolni. Ehhez nekem speciel elég volt babakori zománcos kádam, 5 liter hipó és némi türelem. A hipós vízben megáztatott farmerem persze úgy meggyengült anyagában, hogy a második hordásnál kettérepedt rajtam a diszkó kellős közepén, amivel akár divatot is teremthettem volna, csak hát akkoriban még nem volt egyenviselet a szakadt nacó.

***

A szennyeződésekkel való kibékíthetetlen ellentéte miatt szakítottam egy életre a csupa fehérrel, s váltottam fel az így támadt űrt az immáron a színelmélet szerint is színnek minősített kekivel. Ennek sajnos kérlelhetetlen velejárója volt, hogy meg kellett szeretnem az R-Gót, hiszen akkoriban csak a Szikora-fanok preferálták választott álcámat.

Nem lett volna ezzel gond, mert a Ballag a katona vagy a Megy a lány minden bugyutasága ellenére is be tudta magát szuszakolni valóban kedvelt Dire Straitsem és AC/DC-m közé, sőt még plasztik kitűzőket is sikerült szereznem, melyek dzsekin való tömeges viselése legalább olyan kötelező eleme volt ennek a stílusnak, mint jégkorcsolyának a „tripla leszűrt Rátgéber”. 

Szóval nem lett volna gond, ha közbe be nem jön az úgynevezett popper stílus, ami viszont megkövetelte a répanacival hordott felhajtott ujjú selyemzakót, meg a horgolt vagy bőrnyakkendőt, amitől az ember még nem lett rögtön David Bovie, de már majdnem.

Így aztán megindult a teljes ruhacsere az akkoriban már minden városban megtalálható lengyelpiacok széles választékából. Aki esetleg nem tudná, a lengyelpiac a kínai piac leánykori neve volt, ahol az ember Dacia-féltengelytől kezdve a tölthetős öngyújtón át mindent megtalált, amire sosem volt szüksége. 

***

Elmondhatom, hogy színektől és formáktól teljesen független öltözködési stílusom mostanra tisztult le igazán. Jelenleg kétfajta ruhát különböztetek meg: a piszkosat és a tisztát. Kifejlődött továbbá a férfiakra olyannyira jellemző minimalizmusom is, melynek értelmében van A nadrágom, A pulóverem és A dzsekim. Ezeket hetekig képes vagyok hordani, csekélyke változtatással.

Mert egy életre megtanultam, hogy – és most valami iszonyatosan polkorrekt jön – nem a külső a lényeg, hanem ami belül van.

(Na, jó, ez legalább akkora ordas nagy hazugság, mint a ’70-es évek farmerviselésének egyéniségteremtő mivolta.)