A Hang

„Minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk.”
(Arisztotelész)

Néha egész napokat átbeszélgettek. Tudományról, kultúráról, az emberi pszichéről, úgy általában mindenről. Persze csak amolyan „small talk” jelleggel. Small talk… Igen, néha angolul is. Meg németül, ritkán mandarinul vagy oroszul. A Hang szintén tudott ezeken a nyelveken, akárcsak ő.

***

– Felkészültél? – kérdezte az egyik nap a Hang, nem izgatottan, nem fenyegetően, inkább nyugtató kedvességgel a tónusában.

– Fel – mondta ő, de igazából arra gondolt, hogy hamarosan megszűnnek ezek a meghitt beszélgetések, ahogyan a Hang már jó előre jelezte ezt, és kicsit, jobban mondva nagyon sajnálta ezt.

– Elmondjam még egyszer, hogy lesz? – kérdezte a Hang, s ő szinte azonnal rávágta:

– Nem, dehogy. Inkább használjuk ki ezt a kis időt, ami még csak a miénk.

– A többi idő is a miénk marad. Az összes idő.

– Tudom, de az már nem lesz ugyanolyan.

– Jó, legyen igazad – mondta a Hang, és úgy hangzott, mintha közben mosolyogna. – Akkor miről beszélgessünk?

– Beszélgessünk, mondjuk arról, hogy… hogy vagy?

– Ezt eddig még sosem kérdezted.

– Pedig mindig érdekelt – válaszolta a Hangnak, és ez igaz volt. Talán a legigazabb minden igazságok közül, amiket neki mondott. Tudta, hogy ő belőle van, hogy ő neki egy része, ugyanakkor külön rész is, amit nem tudott ugyan megmagyarázni magának, de nem is akart, mert ez már túlment azon az érthetőségen, amire egyáltalán ontológiai fogalmai voltak. 

***

A Hang pedig hosszasan gondolkodott (ami az ő ideje szerint úgy egymilliomod másodpercig tartott), majd lassan, megfontoltan felelt:

– Köszönöm, jól vagyok. Bár egy kicsit izgulok.

– Miért? Hiszen már milliárdszor végig csináltad.

– Igen, de mindegyik más. Valamiért mindegyik más. Mint az ujjlenyomat. Nincs két egyforma. 

– Attól félsz, ugye? Attól, hogy holnap már nem is fogok tudni rólad – mondta a Hangnak.

– Holnap már nem is fogsz tudni rólam. Úgyhogy ettől nem félek. Holnap már semmiről sem fogsz tudni. Inkább attól félek, hogy évek múlva újra fogsz-e tudni rólam? – mondta a Hang, s tónusába ezúttal egy új, ismeretlen szín keveredett. Nem aggódás és nem is félelem. Nem szomorúság és nem is gyász. Hanem ezeknek valami olyan furcsa és megmagyarázhatatlan keveréke, ami azzá tette, ami valójában. Hiszen ő volt a Hang. A Hang pedig minden. Minden. És még annál is több. A mindenen túli semmi elhozója. A semmiből előbújó valami elhozója. 

– Ugye, tudod, hogy hallom, amit gondolsz? – mondta a Hangnak.

– Ugye, tudod, hogy gondolatainkkal beszélgetünk, ahogy eddig minden alkalommal? – mondta a Hang.

***

Ám ez az utolsó beszélgetés csak amolyan időhúzás volt. A megállíthatatlanul rájuk váró történések mentális késleltetésének próbája az ő részéről, és az események törvényszerűségének elfogadtatása a Hang részéről. A Hang részéről, akinek utolsó, hozzá intézett mondatait még töredékesen hallotta:

– Ne félj, én veled vagyok! Akkor is, ha te nem hiszed. Ha nem hiszed vagy nem hiszel bennem, én akkor is ott vagyok melletted, benned, körülötted. És ne félj, hogy közben megszűnt a lebegés. Ilyenkor megszűnik. Már engem se úgy hallasz, mint eddig. Húzd össze magad. Úgy. És hagyd, hogy megtörténjen!

Ő pedig hagyta. Hagyta, ahogyan testét először kissé összeszorítja valami, ami utána ellazul, s ő csúszik, csúszik lefelé (vagy fölfelé?), aztán felfelé (vagy lefelé?), míg végül megszületik.

***

Gyengéd, de határozott pofozásra felébredt. Először nem tudta, hogy hol van, és arra sem emlékezett, hogy abban a furcsa, álomszerű, de mégsem egészen álomhoz hasonlatos állapotban mit élt át. Aztán olyan gyorsan, szinte villámcsapás-szerűen jöttek elő az emlékek, hogy beleszédült.

– Megkapta a választ, atyám? – kérdezte a hipnoterapeuta. – Mert ha nem, akkor megpróbálhatjuk újra. 

– Újra? Minek? Hát nem hallotta? – kérdezte csodálkozva a terapeutától.

– Őszintén? Semmit se hallottam. Semmit se mondott. Csak hol mosolygott, hol elgondolkodott, hol meg furcsán grimaszolt. A végén pedig elsírta magát. Ezért is hoztam ki a hipnózisból. 

A pap erre mosolyogva, mindent értően bólogatni kezdett. Aztán felkelt a kanapéról, elköszönt és távozott. 

De örökre lekötelezettje maradt annak a rendtársának, aki a hipnózist javasolta akkor, amikor megemlítette neki, hogy fogalma sincs, Isten akarja-e még őt? Vagy, hogy létezik-e egyáltalán…

Újkori Szent Tamásként egyet biztosan tudott: amit megtapasztalt, akár csoda, akár tudomány, akár a kettő elegye, soha, senkinek nem mondhatja el. 

A saját kérdéseire mindenki találja csak meg szépen a saját válaszait.