A balliberális oldal egyetlen értelmes politikusa, Schiffer András azért hagyta ott a parlamenti munkát és a pártelnökséget, mert rájött arra, hogy hiába van pártja és annak parlamenti képviselete, ha nincsen mögötte – mint ő fogalmaz – szellemi erőtér, vagyis ideológia, életforma, világkép, szavazók. 

Hiába lépte át a bejutási küszöböt az LMP, nem tudott érdemben beleavatkozni a magyar politikába, mert hiányzott mögüle az a szellemi-fizikai támogatás, ami ehhez elengedhetetlen. Schiffer tehát változtatott a sorrenden, és most megpróbál széleskörűen megalapozni egy modern zöld pártot, ami nemcsak pillanatnyi divatok, proteszt hangulat vagy néhány ügyes performansz miatt kap választói felhatalmazást, hanem amelyik mögött szilárd, elveihez hű, azért áldozatot hozni kész emberek tömegei állnak. (Más kérdés, hogy szerintem ehhez nincs jelentős potenciális bázis, de ez legyen az ő baja.) 

Békemenet 2018 tavaszán. Fotó: Demokrata

A Fidesz ezt a munkát elvégezte 2002 és 2010 között, és azért tudja magát azóta is tartani, mert megteremtette a szellemi erőteret (pontosabban felvállalt és menedzselt egy már létező erőteret), amelyik lehet, hogy nincsen abszolút többségben (ennek határán egyensúlyoz), de mindenképpen a legerősebb relatív többség. A társadalmat ugyanis sok kisebb „erőtér” alkotja, amelyek egy része között van átjárás, másutt nincsen, amelyek különböző kérdésekben hol kompatibilisek egymással, hol nem. Ezt nem érti az úgynevezett ellenzék, amikor mindent elkövet az 1 kormánypárti jelölt kontra 1 ellenzéki felállásért azt gondolva, hogy ha a listán a Fidesz nem éri el az 50 százalékot (néha el is éri…), akkor automatikusan ők győznek. 

A teljes ellenzéki egység (legyen szó akár a pártok, akár a választóik egységéről) nem a Fidesz aknamunkája miatt nem valósul meg, hanem mert az emberi igényeket, világ- és jövőképeket, értékrendet, érdekeket és szimpátiát nem lehet két halmazba belezsúfolni. Pontosabban nem lehet az emberek felét összeterelni pusztán azzal a hívószóval, hogy ők nem a Fidesz. Nyilvánvalóan léteznek választópolgárok, akik utálják ugyan a kormányt, de még a Fidesznél is távolabb van tőlük Gyurcsány, a liberálisok, a zöldek, a jobbikosok vagy a kétfarkú kutyák. Ha teszem azt felbukkan egy Puzsér a baloldal már-már egységesnek képzelt ellenzéki világában, az pontosan azt a többpárti demokráciákra jellemző igényt elégíti ki, hogy a Horváth Csabával vagy Karácsonnyal (és az őket delegáló pártokkal) azonosulni képtelen, de a nemzeti-konzervatív erőktől is idegenkedő választó kapjon valamilyen alternatívát. Ezek az emberek ugyanis egy pusztán Fidesz kontra vegyes ellenzék felállásban vonzó választási lehetőség nélkül maradhatnak. 

És bár az ellenzék azt hiszi, ezek mind az ellenzéki jelöltre szavaznának egy vagy-vagy választás esetén, ez nem több, mint az ő vágyvezérlet világuk, amelyben olyan mérhetetlen gyűlölet halmozódott fel a kormánnyal szemben, amely – és ezek az ő szavaik – az ördöggel is összefognának Orbán ellen. Csakhogy az ördögnek éppen az a lényege, hogy nála rosszabb már nincsen, tehát az ördög megidézésével nem lehet senki ellen mozgósítani (és nem is vall ép elmére).

A baloldal nem képes megemészteni, hogy kormányzóképes relatív kisebbség és ehhez tartozó szellemi-kulturális-világnézeti erőtér csak a Fidesz mögött van. Ennek történelmi hagyományai is vannak: ha éppen nincsen megszálló hatalom, Magyarországon előbb-utóbb kialakul ez a keresztény-nemzeti erős kormánypárt, mert megvan mögötte az az elkötelezett többség, amelyik ezt hatalomban tartja. Ez a közösség mindig kitermeli a maga pártjait – hívják bár Egységes Pártnak, MDF-nek vagy Fidesznek – és vezetőjét; egy Bethlen Istvánt, Antall Józsefet, Orbán Viktort.

Az úgynevezett ellenzék folyamatosan abba próbál kapaszkodni, hogy ők legalább annyian vannak, mint a fideszesek (sőt többen), a mostani kormányra a „kisebbség” szavazott, tehát illegitim, ellentétben velük. Csakhogy azt, hogy kik ők, nem lehet definiálni, mert országvezetést, jövőképet nem lehet építeni a „nem-fideszesség”-re. (Abba most ne menjünk bele, hogy a parlamentáris demokráciákban sosem az abszolút többség kormányoz, a különféle választási rendszerek mindig a kormányzóképes relatív többséget honorálják. Trump, May vagy az első körben Macron ugyanúgy nem szerzett 50 százalék fölötti szavazatot, ahogyan Horn 1994-ben (33%) vagy a végül kormányzó MSZP­­–SZDSZ-koalíció sem 2002-ben, sem 2006-ban. Ha pusztán a listás eredményeket nézzük, a rendszerváltás óta egyetlen kormánynak, a külső nyomásra és a liberálisok antikommunista szavazóinak elárulásával felálló kétharmados MSZP–SZDSZ-kormánynak volt ténylegesen többségi támogatottsága, de még az is alig haladta meg az 50 százalékot, miközben közel háromnegyedes mandátumarányt hozott.)

Az emberek sokféleképpen gondolkodnak, érdekeik, értékeik eltérőek, nem beszélve a nihilistákról, a könnyen befolyásolható „mocsár”-ról. Magyarországon a legerősebb „kisebbség” az egyet akarók és azonos értékrendűek közül a keresztény-konzervatív-nemzeti középosztály. A többiek szétforgácsoltak és sokfelé húzók. A befolyást kereső külföld mindig meg is találja ezeket (labancok, nácik, bolsevikok), zsoldjába fogadja őket, de igazi többséget soha nem képesek alkotni. 

Ideig-óráig megpuccsolhatják a relatív többséget, mint Hornék a három hatvanas kenyér nosztalgiájával és az SZDSZ árulásával vagy 2002 után a nagy hazugságokkal – jóléti rendszerváltás, trükkök százai –, de hosszú távon mindig megbuknak. Abban is tévednek, hogy ezt a Fidesznek vagy Orbánnak tulajdonítják. 

Kétségkívül szerencse, hogy van egy Orbánunk, de ez a közösség úgyis kitermeli a maga pártját és vezetőjét. (Antall halála után ugyanúgy kiemelkedett az új vezető, ahogyan a levitézlett MDF-et könnyedén hagyták ott egykori támogatói a Fideszért. Ha úgy alakulna, a Fideszt is le tudjuk cserélni, és ha ne adj’ Isten Orbánnal történne valami, előbb-utóbb neki is meglenne az utóda, mert ez egy erős érték- és érdekközösség. Amiképpen az úgynevezett baloldal harminc éve képtelen felépíteni egy komoly, karizmatikus vezetőt, úgy a jobboldalnak mindig is volt, mert a történelem mély kútjában gyökerező, az Istenbe vetett hitből, reményből és a szeretetből táplálkozó „erőtér” kitermeli a vezetőjét.)

Ezért ködszurkálás, amikor az ellenzék Orbánt vagy a Fideszt támadja. Ilyenkor minimum hárommillió embert támad, és egy ekkora tömegbe beletörik a bicskájuk. Ha ők kimennek tízezren a „bukott rendszer” ellen, mi kimegyünk százezren mellette tüntetni. Ez egy hihetetlenül békés sokaság, de azt mindenki tudja, hogy nem szerencsés az alvó oroszlánt hergelni.