„Egy királynak
Kell látni minden könnyeket: magának
Könnyezni nem szabad.”

(Katona József)

Hirdetés
Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Talán nincs is olyan magyar széles e Kárpát-medencében, akinek Erkel Bánk bánja ne jelentene valamit. S talán olyan se akad, aki ne ismerné Bánk leghíresebb áriáját, a „Hazám, hazám” kezdetűt. Ennek eredőjeként a nemzeti összetartozás évében nem is állíthattak volna színre díszbemutató gyanánt alkalmasabb operát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. S aki velem együtt látta, az látta a megvalósult csodát is.

Baljós árnyak

A jegyet kedvesemtől kaptam ajándékba. Jóval azelőtt, hogy tudtuk volna, vajon a koronavírus-járvány miatt egyáltalán bemutatják-e a darabot. S annak is előtte, hogy a szokásosan Szent István-nap körüli borongós időjárás kérdésessé tette a szabadtéri előadás megtartását. Volt persze esőnap, de az mindig olyan lebegős, ráadásul sosem tudhatja az ember, hogy az időjárás meddig teszi lehetetlenné a bemutatást. Bár a zivatart végül megúsztuk, még mindig maradt egy szemernyi esetlegesség, hogy a fertőzés második hulláma mennyire kegyesen bánik velünk. 

S ha ez még nem lett volna elég, a finisben szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a város másik végében, az Eiffel Parkfoglaló gálán – hazai kiválóságaink mellett – korunk egyik legnagyobb tenorja, Jonas Kaufmann lép fel. Már most hogyan tudnánk magunkat megkettőzve mindegyiken részt venni? Avagy mit válasszunk: a világhír árnyékának borostyánlenyomatát vagy a nemzeti operát? Kételyeinket a Cooperához és Debrecenhez fűződő ezer baráti szál oszlatta el, hiszen énekes barátaink közül többen is szerepeltek az előadásban, a debreceni Kodály Filharmonikusok, a Csokonai Színház Énekkara és Tánckara, a Honvéd Férfikar, valamint a Budapest Stúdiókórus közreműködésével.

Korábban írtuk

Minden a helyén

Erre a pontra kínálkozna – a drámai feszültségkeltés okán – valami olyasmi, hogy „azért nem ment minden zökkenőmentesen”. De ha volt is zökkenő, az legfeljebb a 2-es út katalinpusztai szakaszán lehetett. Itt, a Margitszigeten minden olajozottan ment; a beengedés, az ültetés, Kesselyák Gergely karmester fogadása, a szereplők érkezése, a fény- és hangtechnika, egyszóval minden úgy működött, mintha mindez „év-milliókig eljárna tengelyén”, hogy egy másik óriást citáljak ide. S ha volt az egészben megdöbbentő, az csupán annyi, hogy a kvázi-korhű díszlet és jelmezek közepette semmi sem volt túl sok, semmi sem volt túl kevés, a zenekar, a kórus és a szólisták pedig, mint ezergyökerű fa tízezer susogó levele, olyan harmóniában tálalták nekünk a varázslatot.

Mert csoda volt, s aki ott volt, az pontosan tudja, miről beszélek. Művészi értékében felemelően katartikus, technikai megoldásait tekintve kifejezetten kompakt produkció részesei lehettünk. Még a II. András szerepében brillírozó Bakonyi Marcellt sem kellett torokszorítva támogatnom mentálisan; köztudott, hogy a szegény Endrét alakító művésznek csupán a harmadik felvonás végén van énekes szerepe, s bizony ilyenkor a kötelező beéneklés a hangszalagok számára már fényévnyi távolságnak tűnik. Nem úgy, mint nekünk, nézőknek a darab hossza, mert – bízvást állíthatom – még ugyanennyi időt is szívesen töltöttünk volna helyeinken.

Kit szeressek?

S itt, e ponton érkezik el az én nagy dilemmám. Kit szeressek? Kit emeljek ki ebből az egyenként is hatalmas tehetséggel megáldott, közösen azonban a zsenialitás határait feszegető társulatból? A Gertrúdként tündöklő Mester Viktóriát, aki „civilben” éppen hogy Molnár „Bánk” Levente felesége? Az aranytorkú Fischl Mónikát mint Melindát, aki újfent bebizonyította, hogy a zenei stílusok között igenis lehetséges az átjárás? Boncsér Gergely decensen erőteljes Ottóját? Kendi Lajos parádésan aljas-gyönyörű Biberachját? Kálmándy Mihály Peturjának fenséges konokságát? Kováts Kolos Tiborcának szívbe markoló őszinteségét? Kovács Gábort? Antóni Norbertet? 

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Remélem, mindenki megbocsát nekem, ha Molnár Leventével és Vidnyánszky Attilával teszek ezúttal kivételt. Előbbivel először is azért, mert a bariton átirat hallatán Kodállyal kell egyetértenem, aki annak idején ezt mondta: „Mindazok, akik előtt Katona Bánk bánjának alakja lebegett, alighanem már annak idején is meglepetéssel fogadhatták, hogy az Operaházban tenoristára bízták ezt a főszerepet, amely sokkal inkább komor, mélyhangú énekest kívánna.”. S ez semmit sem von le azon tényből, hogy az eredeti, tenorfekvésű mű esetében Kiss-B. Attilát szintén legendának tartom. Csak egész egyszerűen a lelkem beleborzongott, amikor meghallottam Bánkot énekelni. Gyergyóremete nagy szülötte ismét bebizonyította, hogy miért van ott a helye a nagy operaházak színpadjain, olyan világhírességek között, akikhez tehetségét és szívét tekintve ő maga is teljes joggal tartozik. A másik a csoda megálmodója, Vidnyánszky Attila. Ezt a díszelőadást senki sem tudta volna nála méltóbb köntösben színre álmodni. S ha esetleg készült felvétel a tapsrendről is, bizony vállalom, hogy én vivátozom rajta.

***

Annyi mindent tudtam volna írni. Például a két negatív dologról. Az egyik a szabadtéri étterme, ahol kis adagokban kaptuk a túlárazott kommersz ételt, na de ez nem fontos, mert nem enni mentünk oda. A másik, hogy a Himnuszt igazán jó lett volna hallani, s közösen elénekelni az előadás végén.  Na, de nem vagyok telhetetlen. Már csak azért sem, mert a darabból száz előadást terveznek Kárpát-medence szerte, tehát biztosan lesz hely, ahol nemzeti imánk is sorra kerül majd. 

Ezért a végére csak egyet mondhatok: hála és köszönet mindenkinek, aki e produkció részese volt! Mi pedig, akik láthattuk, mind ahányan voltunk, a teremtésben győztesekké váltunk.