Diktatúra
„A francba”, veri idegességében a kormányt, s közben így ritmikusan dudál.Marci az érettségi után belekezdett valami fizetős egyetembe, de unta, hát otthagyta. Az ünnepek után az agglomerációs családi házban, túl a karácsonyi bejgliken, ajándékokon, a szilveszteri berúgáson, hever az ágyon, fülhallgatóján zenét hallgat.
Pittyeg a telefonja; Facebookon jön a hívás: „Menjünk tüntetni, mert ebben az országban nem lehet élni: elnyomás, rabszolgaság, éhínség, nincs jövő, szar az oktatás és az egészségügy, a tolvaj kormány ellop mindent.”
– Anyám, kivasaltad a springfieldes ingemet? Hé, fater, állj ki a Renault-val, el kéne vinned az Oktogonhoz tüntizni.
– Most nincs időm, teniszezni megyünk a haverokkal, de elviheted a Suzukit!
Marci beszáll a kocsiba, míg csikorgó kerékkel ráfordul az autópálya felhajtójára, lehajtja a kesztyűtartót, de csalódottan látja, hogy nincs benne Toffifee. „A francba”, veri idegességében a kormányt, s közben így ritmikusan dudál, „Még ez is! Régen minden jobb volt, miért kell nekem ennyire szar országban élnem?”
Hirtelen rángatni kezd a kocsi, a motor pöfög, füstöl, fura hangja van. Lehúzódik az út szélére, kiszáll. Döbbenten nézi a vastag füstfelhőt okádó, köhögő kis mecsboxot. Kibetűzi a feliratot: Trabant.
Fotó: Tarlacz Zoltán/shutterstock.com
Rendőr lép melléje.
– Jó napot kívánok. Igazolja magát! Foglalkozása?
– Nem vettek föl az egyetemre, most otthon hesszelek egy évet…
– Ez közveszélyes munkakerülés, jöjjön velem.
– Mi van? Mi ez a…
Hopp, hátulról hirtelen lefogják, durván a rendőrautó felé lökik.
– Nem vihetnek be – sikítja kétségbeesetten. – Vasárnapra jegyem van az Inter-meccsre, megyek Milánóba
– Útleveled van, öcsi? Kiutazási engedélyed? Majd háromévente egyszer kiugrasz Bécsbe, ha jó leszel.
Előkapja a telefonját, de hiába; nincs térerő.
– Ezzel bohóckodsz, pajtás? – csóválja a fejét a biztos. – Majd az őrsről fölhívhatod a fatert, ha van otthon telefonotok. Tudod, olyan vezetékes, tárcsás.
– Olyan nincs.
– Hát akkor nem hívod fel.
– De én tüntetni megyek az Oktogonra a zsarnokság ellen!
A rendőr egészen közel hajol hozzá, arcában hitetlenség, hangja borzongatóan fenyegető, pedig csak annyit kérdez:
– Tessék?
Nem meri megismételni. Csak hebeg.
– Este, a tévében nyilatkozom majd róla…
Ezen már elröhögi magát az őrmester, széles válla reng, oldalán ijesztően himbálódzik a gumibot.
Ez csak valami nyomasztó álom, jön rá. És valóban, hirtelen fölébred. Otthon van, tévét nézne, de nem találja a távkapcsolót, benyom egy gombot a fura, nagydarab készüléken. Fekete-fehér képek villódznak. Híreket mondanak: a Varsói Szerződés tagállamainak örök és megbonthatatlan barátsága, pártunk és kormányunk, az MSZMP, a Központi Bizottság, Kádár, Lázár, Losonczi. Próbál csatornát váltani, összesen egy helyre tud kapcsolni, de ott is ugyanez.
Éhes lesz, kimegy a kamrába; a mélyhűtőláda eltűnt, a frizsiderben egy kis parizer, a kenyereskosárban száraz kifli. Se olajbogyó, se camembert, se banán… Mi a tök?
Lemegy a boltba. A zacskós tej műanyag ládákban áll, valami sötét, szutykos lében. Kivesz egy fél litert, az alja csöpög, az odakészített koszos ronggyal megtörölgeti. Valami kaja kéne; konzervek, kétféle felvágott, kétféle sajt. Három polc az egész választék. „Huszonöt százalékos Happy Day baracklé nincsen?” „Anyádnál.” Beáll a sor végére, míg a kasszához ér, rugdossa maga előtt a kosarát, mint a többiek. Folyik a tejes zacskó.
– Kártyával fizethetek?
– Piros ásszal? Apáddal viccelődj!
A sarki újságosnál megtorpan.
– Valami ellenzéki lapot kérek.
Az eladó nagyon furcsán néz rá. Eléje löki a teljes kínálatot.
– Ez mind kormánypárti? – forgatja az MSZMP lapját, a Hazafias Népfrontét, a SZOT-ét, a kormányét…
– Eredj haza, ne provokálj engem, öcsi! – dörren rá az újságos.
De már az iskola kapujában áll. Elveszik az ellenőrzőjét, mert elkésett; beesik az órára. A többiek mind a helyükön ülnek, köpenyben, valami furcsa nyelvet hall, a táblára különös jeleket irkálnak. Orosz óra, készülnek az április 4-i ünnepségre. „Szojuz nyerusimij reszpublik szvabódnih…”, dalolják.
– Ne már, ez az orosz nagyon gáz!
A tanár megragadja a grabancát, leviszi az igazgatóiba.
– Igazgató elvtárs, a tanuló rendszerellenes kijelentéseket tett.
– Behívatom az apját, a szentségit neki!
Az apja megszeppenve áll, míg az igazgató ordít vele:
– Elintézem, hogy egyetlen középiskola se vegye át!
Csak pislog rémülten, összeesik.
Nyikorgó vaságyon tér magához, mellette és vele szemben is fehér ágyak, egymástól alig egy méterre, vagy tíz a kórteremben. Odakint még hajnali sötétség, a takarítónő nagy robajjal csapkodja a szemetes edény fém fedelét. Végre visszaalszik, de felébresztik a reggelivel. Kis tányéron száraz zsemle és egy aprócska konzerv.
– Ne bámuljon úgy, ketteske, mindjárt jön a vizit – szól undokul valaki.
– A nevem… – kezdi, de hirtelen eszébe sem jut, elveszíti az öntudatát. Felriad, ott van az Oktogonon, a tüntetésen, a haverok között.
– Ebben a szar országban nem lehet élni – magyarázza a bölcsész haverja, és nagyot slukkol a füves cigijéből. – Harminc éve jobb volt.
– Ja – dünnyögi Marci, és hazamegy.