Ég és Föld között

„Isten a kőben szunnyad, a növényben lélegzik, az állatban álmodik és az emberben ébred fel.”
(Angelus Silesius)

A szomszéd Jóska bácsi szerint egyetlen dolog biztos az életben, és az nem a halál, hanem hogy bajnok lesz a Fradi. Anikó azonban se a focit, se a szomszédját nem szerette. Ő fürödni szeretett. A kádban, egy pohár bor társaságában, elfeledve a mindennapok gondjait; az üvöltöző, síkhülye gyerekeket, az osztályozó értekezletek agyzsibbasztó monotóniáját, a házaséletnek az ő apró rózsaszirom-figyelmességeinek indult – idővel mészvázzá kövült – megszokásait. A kádban újra azzá a magzattá válhatott, aki előtt ott az egész élet, kezdve a születés misztériumával.

***

Nem erre számított. Inkább valami sokkal semmilyenebb, approximative nihilebb helyre, ahol azt sem igazán érzékeli, hogy érzékel, ahol a belső órájának elmúlásmutatója kattanás nélkül reked meg az utolsó milliomod másodpercnél, végtelen hosszan számlálva az örökkévaló semmit. Ehelyett itt állt ebben a hatalmas, fényes teremben, ahol vele szemben, egy trónszékhez hasonlatos ülőalkalmatosságon egy fehér tógás ősz apóka ült. 

– Üdvözöllek, Anita – mondta az apó, szép, mélyen zengő, cigarettától kissé rekedtes hangon.

– Elnézést. Ismerjük egymást? – kérdezte Anita, szemöldökét felvonva, azazhogy szemöldökfelvonó mozdulatot téve arcizmaival, azazhogy arcizmaihoz hasonló… A rohadt életbe! Hát ennyire azért nem volt ostoba! Nagyon is jól tudta, hogy se szőr, se csont, se hús, se bőr nincs már rajta. Csak ez az idegesen kék neonfény, ami valószínűleg a lelke.

– Te képtelen vagy ismerni engem, én azonban ismerlek téged  – mosolyodott el az apó. – Hiszen magam teremtettelek, ahogyan minden létezőt, élőt és élettelent. 

– A hajszárítót is, mi? – replikázott cinikusan Anita.

– Igen. Közvetve. A megalkotóit mindenképp, valamint az anyagokat, amelyekből áll. És persze a műanyag részek összetevőit meg a technológia feltalálóit is. Mindenesetre elég nagy hiba volt a kád szélére tenned. Mindenki tudhassa, hogy…

– Tudhatja – javította ki Anita a beléje rögzült magyartanári rutinnal.

– Parancsolsz?

– Tudhatja. Nem tudhassa.

– Én helyesen mondtam.

– Na, ne szórakozz velem! Hát pontosan hallottam, ember! – csattant fel Anita, azzal a rá jellemző gőggel, ami akkor vált a sajátjává, amikor hivatásában olyan magasra jutott, hogy már senki sem mert ellentmondani neki, akár igaza volt, akár nem.  

– Nem ember. Isten. De ezen most ne vesszünk össze. Viszont tényleg nem mondtam helytelenül. Ha megbocsátasz, elárulnád nekem, hogy szerinted hogy néz ki, ahol vagy, és szerinted hogyan nézek ki én?

– Persze. Egy nagy, fehér, dór oszlopokkal szegélyezett márványteremben állok, te pedig alacsony, sovány, bajszos, szakállas ősz öregember vagy. 

– Jaja, vágom. És mondd, nincs véletlenül Old Spice-illatom?

– Most, hogy mondod… – lepődött meg Anikó, akinek ateista létére már az is bőven elég volt, hogy valószínűleg a mennyben van és a Mindenható citálta maga elé valamiféle HR-es diskurzusra. 

– Na, látod! – kacagott fel Isten – Hát behelyettesítesz. Az elméd, vagyis inkább a szellemed próbálja kitölteni azokat a lyukakat, amiket egyelőre képtelen vagy elfogadni. Mivel filmes élményeid után ilyennek képzelted el a mennyországot, hát ilyennek is látod. S mivel ateista vagy, kerestél az emlékeid közül egy olyan istenábrázolást, ami taszító. Javíts ki, ha tévedek – bár nem szoktam –, hogy pontosan úgy nézek ki szerinted, mint Jóska bácsi, a szomszédod.

– Ööö… igen, de ez lehet, hogy csak véletlen… vagy… izé… hagyjuk ezt, nem akarok erről beszélni…  

– No, most az a szitu – folytatta Isten –, hogy a vallás iránt érzett ellenszenvedet projektáltad egy  számodra ellenszenves figurába, aki a tetejébe még hasonlít is a klasszikus Theosz-képhez. Innen az Old Spice-illat is. Emlékszel, hogy mennyire utáltad ezt a szagot, amikor a buszon az öreg még akkor is melléd ült, ha szinte üresen tátongott a járat? Hát pontosan Jóska bácsi mondaná a tudhatját tudhassának. És meg se próbáld elsütni azt a nyelvtannáci dolgot, hogy háttal nem kezdünk mondatot!

– Oké. És most essek hasra? Vagy mindegy, mit teszek, elküldesz a pokolba, mert nem hittem benned?

– Hova ez a múlt idő? Továbbra se hiszel bennem. Sőt, miután felébredsz, azután se fogsz.

– Felébredek? Hát nem haltam meg? – kérdezte meghökkenve Anita, mire Isten akkora kacagásban tört ki, hogy a mázsás márványoszlopok mind megremegtek.

– Dehogy haltál meg. Csak elaludtál a kádban.

– Akkor miért vagyok most itt?

– Azért, mert szeretek időnként elbeszélgetni veletek, beképzelt, gőgös hitnélküliekkel. De ne is figyelj rám, ennek számodra semmi jelentősége. Elég, ha azt megjegyzed, hogy amikor kinyitod a szemedet, azonnal szállj ki a kádból, mert a hajszárító bele fog esni. 

– Na de ha a hajszárító beleesik, akkor én…

***

Olyan hirtelen pattantak ki a szemei, hogy egy pillanatig azt sem tudta, hol van. De tényleg csak egy pillanatig. Vagy inkább egy pillanat milliomod részéig, nagyjából annyi ideig, amíg az óra másodpercmutatója a két szekundum közötti senkiföldjén bóklászik. A következő pillanatban már ugrott is ki a kádból, nem törődve kimakló bokájával, mosdókagylóba vert homlokával. Még látta, ahogyan a kádperemről a vízbe csúszik a hajszárító, aztán… sötét lett. Vaksötét. 

A vizes padlón csúszva tapogatta ki szennyestartóra tett mobilját, majd tápászkodott fel fényénél, s lépett bele gumitalpú papucsába. Annyit még tudott fizikából, hogy valami földelés, meg szigetelés, meg anyám tyúkja, szóval hogy ilyenkor ezt kell tenni. Emlékeiben kutatva rálelt a további teendőkre is: főkapcsolót megkeresni, ami nem zárt le, azt is lepattintani, aztán vissza a fürdőszobába, s immár szárazra törölt kézzel kihúzni a hajszárítót.

Amikor aztán a biztosítékokat visszanyomva újra fény öntötte el a lakást, kiszakadt belőle egy „Hála Istennek!”. Ezen persze azonnal elmosolyodott, eszébe jutva furcsa álma. S mivel annak idején a pedagógia mellett pszichológiát is hallgatott, rögtön megmagyarázta magának, ami történt: az agya tudta, hogy veszélyben van, mert alfaállapotban felmérte a fürdőszoba tárgyainak ébren rögzített helyét, aztán az ebben rejlő életveszélyt a hirtelen ébredéssel és a hihetetlenül gyors reakcióidővel hárította el. 

***

Odafent pedig (vagy odalent, vagy odaoldalt, vagy odamindenhol) Isten mosolyogva (vagy valami olyasfajta vidámsággal) csak annyit dörmögött magában: 

– Én megmondtam.