Kedden délelőtt valamilyen hivatalos iratot kellett kitöltenem, és hirtelen nem is tudtam, hányadika van. Megkérdeztem a feleségemet, aki mondta, hogy november 7-e. És akkor eszembe jutott: régen ilyenkor nem kellett iskolába menni. A dátum, amire az Oktogont átnevezték. Ezen a napon van a nagynak és októberinek nevezett szocialista forradalom évfordulója. Ráadásul kereken a századik. Megcsóváltam a fejem, és zavartalanul folytattam, amivel foglalatoskodtam.

Képzeljük el, ha valaki azt mondja Rákosinak az ötvenes években vagy Kádárnak 1967-ben, az ötvenedik évfordulón, hogy a századikat a kutya sem fogja megünnepelni, Magyarországon nemhogy piros betűs nap nem lesz, de az emberek kilencven százalékának eszébe sem jut, a harminc évnél fiatalabbak pedig nem is értik, miről van szó. Képzeljük el a százmilliókon lelkifurdalás nélkül átgázoló Sztálin arcát, az ötvenhatot vérbe fojtó Hruscsov hökkent ábrázatát, amint megtudja, hogy 2017. november 7-én a legfontosabb hír Budapesten egy állítólag perverz pedofil rendező ügye lesz.

Olofsson Placid bencés szerzetest, aki idősebb volt, mint a Szovjetunió, 1946-ban a rettenetes birodalom elhurcolta a Gulágra és tíz évig fogva tartotta ott. Ahogy ő maga mesélte, a hatalmas Szovjetunió el akarta őt pusztítani. És a századik évéhez közeledve, közmegbecsülésnek és szeretetnek örvendve mondogatta mosolyogva: én még mindig itt vagyok, de hol van a Szovjetunió? Bő húsz évvel élte túl a Gonosz Birodalmát, amelynek századik születésnapja sokkal kisebb visszhangot vetett, mint tavaly decemberben Placid atyáé.

Bármit is gondolnak tehát gyilkos diktátorok, népek sorsával játszadozó önjelölt mindenhatók, a történelem urával nem lehet ujjat húzni.

Soli Deo gloria.