Ez a harc lesz a végső?

Érthető felháborodást okozott nemzeti oldalon, hogy a NAT kapcsán a Történelemtanárok Egylete szakmai bírálat címén támadást intézett hőseink és úgy általában a nemzeti jelző ellen. Ezzel párhuzamosan magyartanárok elsősorban Wass Albertet, Nyirő Józsefet (Kunhalmi oktatáspolitikus Gyulát) és Herczeg Ferencet nevesítve ugyancsak az egysíkúan baloldali szerzőkből álló tananyag részleges megváltoztatása ellen emeltek szót. 

Az első indulat után azonban nézzük a dolog hasznos oldalát: végre feketén-fehéren kiderült, kik is tanítják a gyermekeinket hazaszeretetre, nemzeti történelemre és irodalomra. Az állampolgári engedetlenségben egyesek odáig jutottak, hogy a hivatalos NAT elleni nyílt szabotázst választva például „nem tanítok fasiszta írót” feliratú táblákat tartva tiltakoztak. (Jellemző, hogy a nemzeti-konzervatív történelemtanárok – mert azért vannak olyanok is – nem állnak 30 éve olyan táblákkal, hogy „nem tanítok finnugor baromságot”, „nem vagyok hajlandó az Árpád-korból csak a vesztes csatákat sorra venni”, stb.) 

A tanár szakmai függetlensége szép dolog (kevés szakmában élvez a munkavállaló ekkora önállóságot), de megfeledkezünk a diákok és szüleik jogairól; nem mindenki örül ugyanis annak, ha a magyartanára lefasisztázza Wass Albertet, vagy a történelem oktatója azon örvendezik, milyen jó, hogy elcsatolták a „fejletlen peremterületeket”, vagy hogy jól elvertek minket Augsburgnál a németek.

Ne feledjük: az irodalmi kánont még a kommunista oktatási rendszerben fogadták el. Miközben foggal-körömmel védik a régóta bevett szerzőket – mivel ők a „klasszikusok”, a „jók”, az „etalonok” –, gondoljunk arra: azért tartjuk őket híresnek, jónak, mert ezeket ismerjük valamennyien. Generációk tanulták ugyanazokat a szerzőket és műveket, ugyanolyan megközelítéssel, értelmezéssel, súlypontokkal. 

A XX. századból hazafias vagy keresztény szerzőt gyakorlatilag alig tartalmaztak a tantervek. Akikről nem hallunk, nem tudunk, nem épülnek be a műveltségünkbe. („Néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”.) Képzeljük el, ha Németországban ’45 után a náci tanmenetek maradnak érvényben.

Ez természetesen igaz más művészeti ágakra is, például a filmre: az 50-es, 60-as, 70-es évek filmjei, rendezői váltak klasszikussá, pedig – néhányuk tehetsége dacára – mindannyian kommunisták vagy legalábbis megalkuvók voltak. (Noch dazu még besúgók is, mint Szabó István vagy Bódy Gábor.) Különben nem is készíthettek volna filmet. És mivel filmet csak úgy, magánkezdeményezésből nem lehetett forgatni, sosem tudjuk meg, vajon jobbos, keresztény-nemzeti rendezők léteztek-e, illetve mit alkottak volna, ha lehetőségük nyílik rá. 

A vélemény természetesen szent, de kialakulóban van egy veszélyes tendencia, amely a mostani állapotokat hajlamos a kádári diktatúrához hasonlítani, vagy pláne annál „rosszabbnak” beállítani. Ez nem egyszerűen önellentmondó hülyeség (próbálta volna valaki egy tanáriban mondjuk 1982-ben diktatúrának nevezni a rendszert), de milyen történelemtanár az, aki szerint a szovjet megszállás árnyékában létező, tervgazdálkodásra alapozott, a magántulajdont korlátozó, a sajtó- és szólásszabadságot brutálisan elnyomó, bármilyen politikai alternatívát tiltó egypártrendszer üdvösebb, mint a jelenlegi éra? (Amelyben piacgazdaság van, szabad választásokon induló pártok működhetnek, sokféle irányzatot lefedő nyomtatott és elektronikus sajtóból tájékozódhatunk, szinte korlátlan a szólás-, a gyülekezési-, a vállalkozási szabadság, stb.) Ennek elferdítése a történelemhamisítás esete, és ezt mindenképpen meg kell akadályoznunk, nehogy a fiatalabb nemzedékek csakugyan elhiggyék, hogy amiben élnek, az diktatúra, vagy pláne hogy a kommunisták embertelen kísérlete nem volt az.