Gyalázzunk katolikus szenteket – az elfogadás jegyében…
„A háború lényege a pusztítás – nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié.”
(George Orwell)
Amint az a híradásokból kiderült, a Posten norvég postai vállalat az előtti tisztelgés gyanánt, hogy idén lesz ötven éve annak, hogy Norvégiában dekriminalizálták a homoszexuális kapcsolatokat, egy reklámfilmben melegnek ábrázolta a Télapót, aki a film végén érzelmes csókot vált egy kétgyermekes, hívő katolikus családapával.
***
Ugye, milyen „vicces”? Ugye, mennyire „kifinomult”? Ugye, mekkora „liberális értékteremtés”?
Ám még mielőtt kiveséznénk ezt a blaszfém kereszténygyalázásba csomagolt érzékenyítő liberális jópofáskodást, tisztázzunk valamit!
A filmben nem a Télapó, Joulupukki, vagy tudom is én, micsoda szerepel, hanem határozottan és egyértelműen Myra (vagy Müra) első püspöke, Miklós, akit a katolikus keresztény anyaszentegyház a Szentek jegyzékébe emelt.
Szegény Szent Miklósnak régebben is meggyűlt már a baja a korabeli mainstreammel, lévén, hogy a XX. század elejétől alakja fokozatosan egy bukolikus öregemberét vette fel, akiről lassan, de biztosan a püspöki felségjegyek is lekerültek, hogy aztán a végső pusztítást a Coca Cola 1931-es kampányfigurája hozza az eredeti legendára, amely stilizált alakon nemhogy pásztorbot, pallium vagy mitra nem volt, de még csak egy kereszt sem.
Csakhogy legalább a tisztelet megadatott – akkor még – „Santa Clausnak”, aki karácsonykor a ajándékot visz a gyerekeknek.
Igaz, ezt mi, magyarok nem igazán értjük, de vigasztaljon minket a tudat, hogy Szent Miklós tisztelete nálunk is csak a XIX. század közepétől él.
***
Korunknak azonban, úgy látszik, mindig lapot kell húznia 19-re.
Így születhetett meg ez a mostani reklámfilm is, ami se nem aranyos, se nem megható, se nem igaz, se nem történelmi hitelességű, de még csak fantáziadúsan szellemesnek sem mondható.
Szolidan megjegyezném, hogy a norvég reklámban szereplő Szent Miklós-figura – kinézetét tekintve – inkább hasonlít egy hajléktalan Oslóban lévő hullájához, mint archaikus szentéhez.
És sovány vigasz, hogy legalább tudjuk: a meleg, sötét szűk helyekhez vonzódó (v.ö. kéménylyuk) homeless legalább nem a gyerekekért jön el.
Persze minden csak idő kérdése. Hiszen ha esetleg Norvégiában idén legalizálják a pedofíliát, akkor néhány év múlva ezt a reklámot újra lehet forgatni, immáron az apuka helyett a kisfiúval…
Addig meg bőven elég, hogy a kisfilmmel le lehet rombolni sok százmillió gyerek illúzióját.
A gyerekeknek ugyanis szükségük van a pozitív értékrendű, történelmi tényeken alapuló legendákra, avagy tanító jellegű, klasszikus mesékre, melyek nagyban segítik személyiségük kifejlődését.
És abban a pillanatban, ahogyan ezeken a történeteken önkényesen változtatunk, a gyermeki személyiségfejlődés kimenetelén is változtatunk.
***
Félreértés ne essék, a homoszexualitás funkcionális ábrázolását indokolt esetben elkerülhetetlennek tartom. Mi több, ha egy Leonardóról, Michelangelóról vagy Oscar Wilde-ról szóló történelmi filmben kihagynák ezt a szálat, na, én azon megbotránkoznék. Mert az említett művészek életében igenis hatalmas szerepet játszott, s művészetükre is nagy hatást gyakorolt közvetett és közvetlen formában az azonos neműekhez való vonzódásuk, ami saját korukban valóban kriminalizálva volt, olyannyira, hogy akár halállal is büntethették.
Ehhez képest itt van a mi XXI. századunk, amikor emberi jogi charták tömegei legalizálják minden fórumon a másság olyan formáit, amelyekről néhány évvel ezelőtt még csak nem is hallottunk.
No de egy dolog a legalizálás, a dekriminalizálás, és más dolog a propagálás, azaz az adott nemi preferencia széleskörű reklámozása, amiben úgy tűnik, vészesen csúszunk abba az irányba, hogy nem elég, hogy szabad, de egyenesen kötelező. Mármint nem maga az elfogadás kötelező, hanem az éppen slágertémaként tálalt nemi preferencia vagy más egyéb liberális maszlag kifejezett szeretete, amely szeretetről akár nyilvánosan is színt kell vallani, lásd BLM-térdelés.
***
Az effajta akciók régebben a polgárpukkasztás kategóriájába tartoztak. S talán rendben is volt ez így, hiszen a lázadó fiatalság, a határokat feszegető művészvilág mindig is ezt tette.
Ám egy tisztes középosztálybeli családról szóló reklámfilm az messze nem polgárpukkasztás, hanem bizony polgár-alakítás. No meg családformálás.
És ha hihetünk a jóléti állam legtöbbek által elfogadott kritériumainak, melyek között első helyen szerepel a szerető család és az erős középosztály, akkor már csak arra kell választ találnunk, hogy ennek radikális átalakítása vajon kinek az érdeke?
Ha erre a kérésre megtaláljuk az egyértelmű és vitathatatlan választ, valamint nevet és arcot adunk ennek az érdekérvényesítő személynek, cégnek vagy csoportnak, akkor onnantól harcolni is tudunk a normalitás megőrzéséért.
Addig legfeljebb csak felháborodhatunk. Egyre többször. Egyre több mindenen. Egy háborúban, ami már rég elkezdődött.
