Még a Nagy Imre-emlékmű elszállítása előtt (nem beolvasztják, csak máshol – a Jászai Mari téren – fogják felállítani) az unokája, Jánosi Katalin a Facebookon támadta meg a jelenlegi kormánypártot, a vezetőjét, meg úgy általában a rendszert. (A Facebookról azóta eltávolította, itt még olvasható a bejegyzés.)

Fotó: MTI/Kovács Attila, archív

Nagy Imrének a családomban nagy kultusza volt. Apám sokat mesélt róla és 56-ról (persze azzal a kikötéssel, hogy az iskolában ezt azért ne nagyon emlegessem), igazságérzetem mindig felhorgadt azon a disznóságon, hogy ezek a szemét ruszkik leverték a forradalmat, a mocsok Kádár kivégeztette Nagy Imrét, és ráadásul még hazudni is kell róla. A nyolcvanas években jártunk Kasánszky Zsombor lakásán, ő bátrabb volt, a szobája falán egy nyugati lapból kivágott fekete-fehér Nagy Imre-kép volt. Még gimnazistaként (85-86 táján) olvastam Méray Tibor becsempészett könyvét, a Nagy Imre élete és halálát. Nagy Gáspár híres versét (Öröknyár: elmúltam 9 éves) az osztályban mutogattuk egymásnak néhányan, hasonlóan gondolkodók.

Köztudott, hogy Nagy Imre részese volt a kommunista hatalomgyakorlásnak. Tevékeny részese. Abban mindannyian egyetértünk (remélem), hogy az 1948-49-től már egyértelműen kirajzolódó bolsevik rendszer Magyarország és a magyar nép számára rossz, káros, gyalázatos, megvetendő rendszer volt, a működtetői pedig gazemberek, akiknek a nemzet panteonjában nem jár hely. Jánosi Katalin elköveti azt a hibát, hogy egyfajta érdemként megjegyzi: nagyapja kétszer volt miniszterelnök. Igen. Először 1953-ban, miután a szovjet elvtársak Moszkvába rendelték az MDP küldöttségét, és ott kijelölték őt kormányfőnek. Másodszor 1956 október 23-án éjszaka az MDP néhány jelenlévő tagjának jóvoltából; egyik első dolga volt, hogy statáriumot hirdetett a felkelőkkel szemben. Bármennyire is fájó, Nagy Imrét soha senki demokratikus választáson nem választotta meg erre a posztra (szemben Orbán Viktor elsöprő legitimitásával; és ezt muszáj ideírni, mert Jánosi is erre gondol).

Hogy Nagy Imre mégis miért kerülhetett bele a panteonba? Erre hadd feleljek egy bibliai példázattal: a szőlőmunkások a nap végén mind egy dénár fizetséget kapnak. Aki reggeltől dolgozott, az is, és aki este, az utolsó pillanatban áll munkába, az is. Nagy Imre az utolsó pillanatban, mártíriumával a nemzet vértanúja lett, és ezen a szinten már nem mérlegelünk. Itt egy sorba kerül Batthyány és Aulich, Frangepán és Tisza István, Sigray gróf és Apor Vilmos. Az őskeresztények ismerték a vérkeresztség fogalmát: ha valaki Krisztusért halt meg, akkor is kereszténynek számított, ha előtte vízzel nem keresztelték meg. Nagy Imre a magyar hazafiság vérkeresztségét nyerte el, és ezért tiszteljük. Ezért és csak ezért kapott szobrot, korábbi tevékenysége dacára.

Az első gyanús jel az volt, amikor a lánya, Nagy Erzsébet együtt koszorúzott Horn Gyulával. A lánya és az unokája bizonyára jobban ismeri és érti apját és nagyapját, mint én. Vagyis én járok tévúton, Nagy Imre mégsem az a nemzeti hős, akinek gondolom és hiszem negyven éve. Talán őrá is igaz, mint Rajkra, akinek az újratemetésén a gyászoló tömegben az alábbi párbeszéd játszódott le: „Mit szólna a Laci, ha ezt látná?” „Közénk lövetne!” 

Ha ez igaz, akkor talán nem is olyan nagy kár azért az elvitetett szoborért. Köszönjük Jánosi Katalinnak, hogy felfedte a valódi lapokat. Én egy kicsit sajnálom a Nagy Imrére elpazarolt negyven évemet. Apám ezt már nem érte meg. Ők odafönt – ha találkoznak – talán megbeszélik. Egyszer talán mi is. Mindannyian.