Itália választ – tájkép csata előtt
Szeptember 25-én parlamenti választásokat rendeznek Olaszországban. A Mario Draghi vezette kormány lemondását követően a köztársasági elnök feloszlatta a törvényhozást, és kihirdette e hónap végére az előrehozott voksolást. A jelenlegi esélyek szerint az egyesült jobboldalnak áll a zászló, a kutatóintézetek az utóbbi hetekben közölt mérések kapcsán egyöntetűen politikai földrengést várnak.
Túlzásba vitt váltógazdálkodás
Az olasz közélet ismeretes azon tulajdonságáról, hogy a kormányok legtöbb esetben pusztán ideig-óráig tartó országlással bírnak. Matteo Renzi és Giuseppe Conte bő két és fél éves miniszterelnöksége rekordnak számít, hiszen Mario Draghi „nemzeti egységkormányként” hivatkozott kabinete is mindössze másfél évig regnált. 2011 óta a hetedik személy intett búcsút a kormányfői hivatalnak az olasz végrehajtó hatalom élén, ami kivételesnek számít az európai- és világpolitikai térben egyaránt.
A jelenség visszavezethető az említett kormányok választási támogatottságának nem túl elsöprő mértékére, de a kénytelen-kelletlen kompromisszumokból fakadó koalíciós feszültségek is mögöttes okként nevezhetők meg. Itt gondolhatunk a szélsőbaloldali-elitellenes Öt Csillag Mozgalom és a Salvini vezette szuverenista-jobboldali Liga kormányszövetségére, amely felőrlő belső viták után bomlott fel 2019-ben.
A fenti problémahalmaz kiküszöbölhető lenne, ha a mostani trendek alapján kirajzolódó papírforma érvényesülne vasárnap Olaszországban.
Visszatalálás
A papírforma szerint a konzervatív tömb meggyőző többséggel nyerheti a voksolást, jórészt annak köszönhetően, hogy a választók megelégelték a Draghi-féle „szakértői” kormány politizálását. A szociális frusztrációt a kirívó gazdasági nehézségek spirálja váltotta ki – a rendkívül magas infláció miatti szavazói elégedetlenség csak a jéghegy csúcsa Olaszországban. Nagyobb gond, hogy az államadósság a GDP 150 százaléka, a gazdasági növekedés lassul, egyúttal fennáll az akár 2 százalékos mértékű recesszió veszélye is. Ezen a helyzeten rontott még az Európai Központi Bank kamatemelése.
Valódi társadalmi-politikai mentőövként hatna az olasz népnek a kormányváltás, ugyanakkor ezt kizárólag teljes körű összefogással érhetik el a jobbközép erők. Ezért a konzervatívok sikerének nulladik építőköve a vezető patrióta pártok kibékülése. De miért volt egyáltalán szükség erre?
Matteo Salvini és Giorgia Meloni között feszültség keletkezett az idén év elején zajlott államfőválasztás során. Ekkor ugyanis felmerült Silvio Berlusconi neve mint a köztársasági elnöki tisztség lehetséges aspiránsa. Ám az egységes jobboldali álláspontot Salvini az utolsó pillanatban megbontotta, és végül a hivatalban lévő, baloldali hátterű Sergio Mattarella újbóli államfői ciklusa mellett tette le a voksát – ezzel kivívva Meloni és pártja ellenszenvét. Hűvösebb viszony kezdődött távolságtartással, néhol egy-egy nyersebb odamondással. Az átmeneti elhidegülés az előrehozott választások kihirdetésével múlt el, amely kapcsán ismét közelebb került egymáshoz az Olasz Testvérek és a Liga.
A felülemelkedéssel és a történelmi esély megragadásával nyílt újra út a szövetségre lépés felé – azonban minden látszat ellenére nem a hataloméhség, hanem a közéleti krédók erős hasonlósága által talált vissza az együttműködés talajára az olasz jobboldal két vezető ereje.
A jégtörés pusztán idő kérdése volt, hiszen a mélyben gyökerezik a nevezett pártok összetartozása: nemcsak egyazon értékközösség része Meloni és Salvini szerveződése, hanem a római politikai térben ezek a formációk kapcsolódnak a legszorosabban egymáshoz.
Amennyiben a jelenlegi felmérések szerint alakul a voksolás, a következő itáliai kormány rég nem látott választói felhatalmazást tudhat majd maga mögött. Mára az Olasz Testvérek a Ligánál jelentősebb népszerűséggel rendelkezik, ez alapján tehát Giorgia Meloni a miniszterelnöki poszt várományosa.
Kilátások
A baloldal természetesen nem bízza a véletlenre, hogy megakadályozza a konzervatív erők diadalát. Melonit már elkezdték besározni azzal, hogy kétes eredetű tinédzserkori felvételeket hoztak nyilvánosságra róla, melyeken Mussolinit éltette. Korábban más jobboldali vezetőkről is megjelentek olyan videók, amelyekben az elhangzottakat kontextusukból kiragadva, torzítva tálalták – elég Heinz-Christian Strache egykori osztrák alkancellárra gondolnunk, akit három évvel a végzetes Ibiza-videó után sorra mentenek fel az ellene indított perekben. A manipuláció mesterei az emberek felháborodására apellálva mossák kezeiket a piszkos eszközök bevetése kapcsán.
A cél szentesít: a liberálisok számára a felfelé törő, ám a fősodortól eltérő politikai karakterek ellehetetlenítése fontosabb a demokratikus legitimációnál.
Különös értelmezése ez a jogállamiságnak.
Az igazság a Melonit befeketíteni kívánó videóval szemben az, hogy éppen a tehetséges politikusnő polgári irányvonala a garancia a szélsőségektől mentes, értékalapú jobbközép kormányzásra.
Életpárti, a hagyományos családmodellt támogató, bevándorlásellenes, antikommunista – ezek jellemzik leginkább az Olasz Testvérek elnökét.
Meloni az Avanti ragazzi di Buda világán túlmenően ’56 szellemének nagy tisztelője, önmeghatározása szerint pedig nő, anya és keresztény.
A lejáratási és karaktergyilkossági kísérletek a rideg politikai logika mentén érthetőek, mivel a haladó elit érzi a közelgő vesztét – egy földcsuszamlásszerű nemzeti győzelem az olasz Deep State-et is megingathatja, és a meglévő pozícióikat veszélyeztetheti. Az elmúlt tizenegy évben a római mélyállam nem találkozott valódi ellenszéllel, azonban egy kiemelkedő többséggel kormányra kerülő szuverenista blokktól okkal lehet számítani arra, hogy a globalista háttérapparátus aknamunkáját nem hagyja annyiban.
A baloldali Demokrata Párt kizárta a rendszerkritikus Öt Csillaggal való együttműködést, ám erőik esetleges egyesítése sem volna elegendő a sikerre jutáshoz. A jobboldali szövetség előnye behozhatatlannak tűnik. Az utolsó közvélemény-kutatások alapján a konzervatív összefogás 46,6 százalékos eredmény elérésére számíthat, amely hatvan százalék fölötti, de akár kétharmados parlamenti többséget is jelenthet majd számukra.
Bár az olaszországi közélet nem épp változatlan jellegéről híres, mégis lankadatlan kampányhajrával, a magyar modellt követő közjóorientált programpontok (családtámogatás, kedvező adópolitika, határvédelem) kidomborításával, mindezek kultúr- és szakpolitikai alátámasztásával történelmi nap köszönthet be nemsokára olasz barátainknál.
Bízunk benne, hogy ezúttal nem lesz vonzó lehetőség Róma eleste.
