A modern kori közbeszéd egyik divatos tézise, hogy a tudomány fejlődése cáfolja (vagy legalábbis erőteljesen megkérdőjelezi) Isten létét, ezért a huszonegyedik században korszerűtlen a vallásosság. Ezt az érvet általában mint axiómát vetik oda az ateisták, mintegy meg is nyerve ezzel a vitát, hiszen ez „köztudomású”, legalább annyira, mint hogy Orbán diktátor, Esterházy nagy író, Tarr Béla és Alföldi jeles rendező, a magyar nyelv finnugor eredetű, az abortusz valójában női szabadságjog, a migráció megoldja a munkaerőgondokat stb.

Valójában a tudományos felfedezések nem tesznek mást, mint újabb és újabb részleteit ismerik meg a teremtés titkának, és már a puszta természettudományos kutatás is feltételez valami rendezőelvet, programot, hiszen csak akkor állapíthatunk meg fizikai-matematikai-kémiai törvényeket, ha ezek a törvények léteznek. Más szóval, ha a világ véletlenül jött létre, akkor nincsenek benne törvények, nincsen megfejthető kód, tehát foglalkozni sem érdemes vele.

Azzal, hogy az emberiség megértette, az atomok és molekulák valamilyen elv szerint „viselkednek”, az ember nem véletlenül fejlődik olyanná, amilyen, hanem a DNS-ben lévő program szerint, valójában bebizonyította – és minden újabb felfedezéssel újra bizonyítja – egy teremtő létét. Lehet persze a szavakkal játszani, de a magyar nyelvben a világ teremtőjére megalkottak már egyet, az Isten szót. Aki tehát elfogadja, hogy a természeti törvények léteznek, az elfogadja a törvényalkotó létezését is, vagyis bármit állít magáról, tulajdonképpen istenhívő.

Az úgynevezett ateisták mégis nagyon fontosnak tartják, hogy megcáfolják valaminek a létét, amiben nem hisznek. Ez érthető is lenne, hiszen nekünk, keresztényeknek is parancsba adta az Úr, hogy „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk. 16,15). Értelemszerűen a nemlétező nem adhat utasítást sem, ezért az ateisták kizárólag magánszorgalomból küzdenek.

E hosszú bevezető annak kapcsán jutott eszembe, hogy valamelyik portálon megint megjelent egy rövid kis cikk arról, hogy a Jézus halotti kendőjének tartott, a megváltó alakját és arcának lenyomatát hűen megőrző torinói lepel középkori hamisítvány. Ezek az apró információ-morzsákat csepegtető bulvárhírek alkalmasak arra, hogy a tájékozatlan közvéleménynek érveket adjanak a kezébe, és a tudatlanságot fegyverré alakítsák.

Az átlagember – ha egyáltalán hallott is a lepelről – valamiféle festménynek véli („Leonardo festette”), holott éppen a huszadik és huszonegyedik század tudományos ismeretei tették lehetővé, hogy a titokzatos ereklye valódiságát bizonyítsák; vagy legalábbis nagyon súlyos megállapításokat tehessenek. A technika fejlődése, a fényképezés feltalálása járult hozzá például ahhoz, hogy az előző századfordulón kiderüljön a lepel képmásának egyik legzavarbaejtőbb tulajdonsága, hogy ugyanis negatív képről van szó. (Tehát ami a valóságban sötét, az a negatívon – a leplen – világos és fordítva, csakúgy, mint a régi fényképek negatívján. Képzeljük el a leplet először lefotózó Secondo Pia döbbenetét, amikor a homályos, kicsit elmosódott, furcsa tónusú arcról készült film előhívásakor a sötétkamrában megpillantotta a negatívot, rajta Jézus élethű, a valóságnak megfelelő tónusú, pozitív arcát.) A tudománynak köszönhető, hogy a fotókról készült erős nagyításokon láthatóvá vált a holttest szemére helyezett érme körirata, amely alapján egy Pilátus helytartósága idején forgalomba hozott pénzt tudtak azonosítani. A pollenanalízis feltalálása nyitott utat afelé, hogy a lepelről kiderülhetett: nemcsak a források alapján is biztosan rekonstruálható országokban (Franciaország, Itália, Mediterráneum) fordult meg, hanem a Közel-Keleten, sőt bizonyíthatóan Palesztinában is. Az már régóta tudható, hogy a képmást nem festették (az elszíneződéseket a lenszálak megpörkölődése okozza, ezek alkotják a képet; festéknek semmilyen nyoma sincs), aki tehát csak egy egészen kicsit is utánaolvas a dolognak, nem szajkózhatja a „középkori festő” vagy a „Leonardo festette” című tévtanokat. Nem célom a tudományos meggyőzés, akit bővebben érdekel, feltétlenül olvassa el Viz László A torinói halotti lepel című könyvét, most csak a lepellel való saját találkozásomra utalnék.

A szerző felvétele

Régi tervem, hogy színdarabot írjak róla (Szakács Árpád cikksorozata óta közismert, hogy az ilyesmi támogatása nem nagyon szívügye semmilyen magyar kultúrpolitikának), de ezúttal véletlenül botlottam bele. Családilag Olaszországban jártunk, s valahogy maradt egy plusz napunk, amit végül Bolognára szántunk, amit eredetileg nem is terveztünk. Kicsit lóhalálában végeztünk a látnivalókkal, a dóm egyik oldalkápolnáját ki is hagytuk, valamiért mégis visszafordultam. Egy jelentéktelen, apró plakáton a torinói leplet pillantottam meg. Bent a kápolnában egy szobor, egy halott férfiról; Jézus Krisztus anatómiailag hiteles teste a lepel alapján. A szent ereklye ugyanis háromdimenziós információkat is tartalmaz. Kimutatták, hogy a teljes alakot elölről és hátulról ábrázoló lenyomaton a megpörkölődött lenszálak sötétsége attól függ, hogy az adott testrész milyen távolságra volt a lepeltől. Ebből aztán számítógép segítségével pontosan rekonstruálható a holttest, amit meg is tettek, és ez alapján készült a szobor.

Ha tehát legközelebb azt olvassuk az Indexen, hogy a torinói lepel középkori hamisítvány, kérdezzük már meg tőlük, ki volt az a középkori (XIII-XIV. századi?) alkotó, aki képes volt egy máig ismeretlen technika segítségével úgy beleégetni a képmást a lepelbe, hogy az negatív képet adjon, háromdimenziós információkkal rendelkezzen, de olyan precizitással, hogy ebből egy tökéletes emberi testet lehessen rekonstruálni. Továbbá szerzett egy első századi palesztinai pénzérmét, aminek felirattöredékét rávitte a képre, de jól elrejtette, hogy csak sokszoros nagyításban lehessen észrevenni. Emellett a kendőt beszórta különböző vidékeken élő növények virágporával, kínosan ügyelve rá, hogy a Közel-Keletről is beszerezzen polleneket.

Az igazság megrendítő, de sokkal egyszerűbb és logikusabb, mint a „tudományos” magyarázkodások. A válasz pedig itt van velünk, nap mint nap. „Akkor hiszek, ha csodát látok”, mondják sokan. Pedig nem az a csoda, ha valaki felgyógyul a rákból. Maga az ember a csoda, a szív fáradhatatlan dobogása, a DNS-be rejtett szoftver, az egész teremtett világ.

Ha csodát akarunk látni, csak körül kell nézni. És minél többet tudunk meg a világról – a természettudományok segítségével –, annál tisztábban áll előttünk az alkotóját dicsőítő alkotás; maga a világ.