Nem, nem a tiétek
Most épp a Színház- és Filmművészeti Egyetem ürügyén folytat magyarellenes kultúrharcot az öröknek és érinthetetlennek hitt szellemi erődítményeinek némelyikét (sajnálatosan eddig igen csekély hányadát) elveszni érző liberálbolsevik kisebbség. Mint ismert, az intézményt a magyar állam bevált modell szerint alapítványi fenntartásba utalta, a kuratórium élére pedig hazánk első számú teátruma, a Nemzeti Színház igazgatóját, a rendezőként és intézményvezetőként egyaránt nagyformátumú Vidnyánszky Attilát jelölte.
Ettől rögvest epeömlést kaptak a liberálbolsevikok. Ez a kör ugyanis elképzelni sem tudja, hogy valami ne az ő kezében, az ő kizárólagos irányítása alatt legyen. Politikai verőembereik egyik legharsányabbja, Gyurcsány ávós ihletésű fenyegetőzése Vidnyánszky Attila („és társai”, vagyis, ne legyen kétségünk, a teljes magyar nemzeti tábor) földönfutóvá tételéről az ő üzenetük volt.
A liberálbolsevikok krokodilkönnyeket hullatva magukat civil szervezeteknek és újdondász politikai mozgalmaknak álcázva magasztalják az illegális migránsokat, életidegen emberjogista és gender-LMBTQ-elmebajos agymosással „érzékenyítik” a társadalmat, és a tudatformálás teljes területén sok évtizede bebetonozott őrhelyeikről mételyezik és gyalulják a lelkeket. A színházakból szinte teljesen kiirtották a hősöket, a nagyságot, a magasztosságot, a példaadást. Helyette meghonosították és majdnem kizárólagossá tették a lét vélt értelmetlenségén nyavalygó kínlódást, a magyar lelkiségtől idegen életunt, maró cinizmust. Ez a színház nem felemel, hanem megfélemlít, nyomaszt és összetör. Nem építi az embert, hanem fenyegető kételyeket ébresztve szándékosan azt eredményezi, hogy a gyanútlan, naiv néző meghasonlik saját magyar kulturális örökségével, vagyis önazonosságával. Nem véletlen, hanem tudatos kultúrterrorista program eredménye, hogy az újonnan színpadra lépő színészek között csak elvétve találunk olyat, aki képes lenne vagy megformálni mondjuk Görgey alispánt, Baradlay Richárdot, Dobó Istvánt. A lármás ürességben a tűnődő Szindbád alakja is elveszett, de még Molnár Ferenc tizedes csibészsége is a múlté.
A mára önmaga karikatúrájává petyhüdt belterjesség a férfiasságot és ezzel együtt a méltóságteljes nőiességet is száműzte a rivaldafényből. Az önmagunkra, felelősségünkre, dolgunk tudatára ébredés elősegítése, a mindennapokat megtámogató kapaszkodók nyújtása helyett andogrün affektálás és trágár agitprop ömlik a futtatott színházakból. A zaklatott lelkek benső tusáinak rettenetét kéjjel színpadra naturalizáló balliberális politikai aktivista, Pintér Béla tavaly decemberben egy tüntetésecskén ilyképp vallott színt: „a színház alapvetően kritikus, ellenzéki, vagy ha nem az, akkor kurva unalmas és hazug.”
Ez a mondat, leszámítva, hogy Pintér persze csakis jobboldali, konzervatív, hazafias kormányzás idején gondolja így, tömény kultúrmarxizmus, azon beteges felfogás kinyilvánítása, hogy kizárólag a baloldali politikai aktivizmus tömegpusztító fegyvereként használt színháznak van létjogosultsága, minden másnak pusztulnia kell. A kultúra szabadága ezeknek azt jelenti, hogy ők bármit gátlástalanul kiöklendezhetnek magukból, rajtuk kívül mindenki másnak kuss.
Ez nem művészet, nem is szakma, hanem a liberálisok politikai programja. Ezért a mostani habzó szájú őrjöngés, mellyel a nemzeti színjátszás és filmművészet első számú felsőoktatási intézményéből barikádoznák ki a magyarságot. Ez az évtizedek óta páholyában pöffeszkedő vircsaft ugyanis úgy tanít mesterséget a gyanútlan, megvezetett és hasznos idiótaként használt utánpótlásnak (lásd: karaktertelenség!), hogy azt saját torz látásmódjába, önkényesen kanonizált és kizárólagosnak hazudott, sohasem szintetizáló, hanem mindig bomlasztó és öncélúan provokatív (Csurka Túrógombóc című, 1977-es tévéjátékának egyik szereplője: „a hülyék mindig újítanak. A tehetségtelenek, akik képtelenek valamit rendesen megcsinálni – megcsinálják rendhagyón”) formanyelvébe csomagolja, és nem tűr meg magán kívül más nézőpontot, eltérő színházi esztétikát, egyéb művészi stílust.
Ezt az öröknek vágyott kizárólagosságot és az ezzel járó pénzt, talmi hírnevet, befolyást markolják tíz körömmel, ezért vijjognak szabadságról, függetlenségről, miközben dühödt gőggel elutasítanak minden változást, állami pénzt követelnek állami beleszólás nélkül, és arcátlanul azt ordítják, hogy „az egyetem a miénk!”.
Szerencsére ennek vége. A Színház- és Filmművészeti Egyetem többé nem lehet szajré, hanem az, mint minden közérdekű, részben közforrásokból fenntartott felsőoktatási intézmény, az egyetemes magyar nemzeté. Vagyis mindannyiunké. A miénk. A magyar kultúra pezsgően sokszínűvé alakítása, felszabadítása e bolsevik lelkiség alól elemi nemzeti érdek és kötelesség. A Színház- és Filmművészeti Egyetem átszervezése, sérült szellemiségének meggyógyítása, kapuinak megnyitása a színházi szakma egésze előtt ezt a célt szolgálja.
