Toroczkaiék zászlóbontása kapcsán a nemzeti radikalizmus ikonikus figurája, Budaházy György azt javasolta, hogy ne új pártot alapítsanak, hanem előbb tisztázzák a nemzeti radikalizmus legfontosabb vezérelveit, és alakítsanak ki ebben egyfajta konszenzust.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

Mit jelentett a rendszerváltás előtt az akkor még nevén nem nevezett nemzeti radikalizmus? Formailag egy-egy rockkoncertet, Fradi-meccset, március 15-i tüntetést, szamizdatban terjesztett gondolatokat. Úgy képzeltük, ha kimennek az oroszok, másnap visszacsatoljuk Erdélyt; az összes kommunistát elkergetjük vagy börtönbe zárjuk; október 23-a állami ünnep lesz; visszakapjuk a régi címerünket; utcáink és tereink nagyjaink és nem pedig hazaárulók nevét viselik majd; az iskolákban a valódi és nemzeti szemléletű történelmünket tanítják; a média nem az ellenségeinkkel lesz tele; a színházak, filmstúdiók, könyvkiadók ontják magukból a hazafias műveket és helyreáll Szent István Magyarországa.

Ebből sok minden megvalósult, sok más viszont nem. Több kérdésben természetesen a realitástól teljesen elrugaszkodott álmokról volt szó, de szépen is nézne ki egy sótlan, szagtalan, realista nemzeti radikális. Képzeljük el Petőfit, amint füstös szobákban, órákig tárgyal Haynauval, Kossuthtal, Görgeyvel, Avram Iancuval és Jellasiccsal, miközben a közösen kiadandó nyilatkozat egy-egy pontjában vesszőkről vagy „és”-ekről vitatkozik. A nemzeti radikalizmus bizonyos mértékig leegyszerűsítő és nem tűri a kompromisszumot. „Rabok legyünk vagy szabadok!” „Mindjárt vitéz, mihelyt magyar; / Ő s az isten egyet akar.” Vagy Dsidánál: „Ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi de”.

A többpárti parlamentáris demokrácia létrejötte után viszonylag egyértelműen kiderült, hogy nemzeti radikális pártnak nincs esélye kormányra kerülni. Abszolút többséget nem tud szerezni, a koalíciókötést pedig ellehetetlenítette a liberális-nemzetellenes erők vad támadása, amivel a „szélsőségesség” karanténjába zárták – és záratták – a nemzeti radikálisokat. Hatalomra kerülni tehát vagy a többség akarata ellenére lehet (volt már ilyen a történelemben, de ritkán végződött jól) vagy az elvek feladásával (Vona ezzel kísérletezett), úgy viszont nincs értelme.

És itt érkeztünk el a Budaházy-dilemmához: van-e értelme a nemzeti radikális pártnak? A párt a latin pars, partis (rész) szóból származik, tehát deklaráltan csak a társadalom egy részét képviseli, akár a többi ellenében. Ez a gondolat viszont idegen egy nemzeti elkötelezettségű embertől, hiszen kevés károsabb dolog van, mint a megosztottság. Már a köztársasági Rómát is a pártharcok sodorták válságba, amiből aztán Caesar majd Augustus egyeduralma jelenti a kiutat. („…a párturalomtól elnyomott államot felszabadítottam”, írja Augustus az önéletrajzában) És ugyan a császárok között sok fura figura bukkant fel, azért még ötszáz évig fenntartották a hatalmas birodalmat. (A Szovjetunió összesen nem létezett száz évig.) 

A pártharcok és testvérháborúk épp elég problémát okoztak már eddig is a magyar történelemben az Árpád-kortól napjainkig. Természetesen 1989-ben mindannyiunk örömére jött létre a plurális parlamentáris demokrácia (én is kiabáltam többezred magammal különböző budapesti tüntetéseken, hogy „Többpártrendszert!”), de nem azért mentek ki az oroszok, mert több párt lett, hanem fordítva. A Kádár-korszakkal nem az volt a baj, hogy nem volt több párt. (Lengyelországban például volt.) A gond az volt, hogy a hazai politika egy idegen megszálló hatalom érdekeit képviselte.

A fentiekből következően tehát egy tisztán nemzeti radikális párt a közeljövőben aligha határozhatja meg kizárólagosan a magyar politikát. Hatni azonban tud rá. A Fidesz kormányzásán keresztül számtalan, a nemzeti radikálisoknak fontos programpont valósult meg. (A migráció megállítása, kettős állampolgárság a határon túliaknak, a Nyugat majmolása és kiszolgálása helyett egyfajta „harmadik utasság”, családtámogatás és demográfia kiemelt kezelése, a mindennapi és politikai szóhasználatban a politikai korrektséggel való szembefordulás stb.)

Újabb párt alapítása helyett tehát a minimumot kell rögzíteni: pl. a kárpát-medencei vezető szerep megőrzése, az összetartozás és a történelmi jog tudatosítása (Szent Korona); aktuális kérdésekben mindig kiállni magunkért; a külpolitikában mindig a magyar érdekek képviselete; a kereszténységhez fűződő viszony stb.

Magyarországnak, a magyar társadalomnak, a magyar politikának szüksége van a nemzeti radikálisokra. De nem biztos, hogy szüksége van egy újabb pártra (pars), amely a megosztottságot mélyítené el.