„Szálla alá a poklokra”

„Így ment el a börtönben lévő lelkekhez is, és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Noé napjaiban a bárka készítésekor.” (1Pét 3,19)

A nagyhét apropójából tettem fel a kérdést baráti körben: „Na és tudjátok-e, hogy Krisztus lelke hová került a halála után?”. A válaszok késlekedés nélkül érkeztek: „Természetesen a mennybe.” Nos… nem igazán. S bizony ere a kérdésre még a vallásos emberek is igen gyakran rossz választ adnak. 

Credo in unum Deum

A helyes választ az Apostoli Hitvallásban találjuk. Azaz hogy majdnem a helyes választ, de erről majd később. A Hitvallás ősi, legrégebbi szövege a II. századra kristályosodott ki, ám ebben még nem szerepel a „Szálla alá a poklokra” (descendit ad inferna) kitétel. Ez csak jóval később, az V. századtól jelenik meg a Credóban, mégpedig Szent Péter apostol 1. levelének értelmezése okán. Jelenlegi szövege a nyugati kereszténységben a Tridenti Zsinat parancsára készült Katekizmusban, 1564-ben jelent meg először, majd csupán 1568-ban lett véglegesen meghatározva és előírva a Római Breviáriumban. 

Anélkül, hogy blaszfém kijelentésekre ragadtatnám magam, ez csupán egy helytelenül értelmezett bibliafordítás eredménye. A görög hádész, illetve a héber seol szavakat fordították a latin infernára. Ezzel csupán az a gond, hogy a görög és a héber szavak azt jelentik: „a holtak helye”, míg az inferna jelentése: lenti, lentiek. Azaz alvilág. De semmiképpen nem pokol. A keresztény teológusok az évszázadok során rengeteg teóriát dolgoztak ki arra nézvést, hogy vajon a túlvilági élet a mennyországon kívül mely más területeken jelenik, jelenhet meg. Így öltött formát aztán a manapság elfogadott hármas tagozódás: a menny, a tisztítótűz és a pokol. 

Krisztus lelke

A keresztfán kínhalált halt Megváltó lelke azonban nem a pokolra szállt, hanem arra az úgynevezett köztes helyre (v.ö. status intermedius), amely a mennyország „küszöbén” található, s amely hely nem volt átjárható a menny felé Krisztus odaérkezése előtt. Itt prédikált aztán azoknak a lelkeknek, akik az eredendő, vagy más néven áteredő bűn következtében nem a mennybe, hanem e helyre kerültek. Végül pedig isteni hatalmánál fogva kivezette őket onnan, egyenesen a mennybe. Ez a fajta spirituális értelmezés csak és kizárólag a hitből fakadó értelem, s nem az értelemből fakadó hit révén fogadható el. 

A legfőbb érv emellett a teória mellett az, hogy a jóságos és mindenható Isten a saját egyszülött Fiát nem küldte és nem is küldhette a pokolra, hiszen Jézus Krisztus mindvégig bűn nélkül való volt, noha önként, a megváltás érdekében magára vette a világ összes bűnét, így az ősbűn terhét is. Ahogyan Ézsaiás próféta mondja jövendölésében: „Az Úr mindnyájunk vétkét őreá vetette”. Krisztus tehát – mint valóságos ember – átvette bűneinket, s mint valóságos Isten, meg is váltott tőle minket. Nemcsak visszamenőlegesen azokat, akik őelőtte éltek, hanem azokat is, akik őutána érkeznek. 

A hármas tagozódás elvetése

A menny-pokol-tisztítótűz hármasságának disszonanciája egészen a kezdetektől foglalkoztatta az egyháztudósokat. S a zsinati határozatok ellenére számos olyan vélekedés született, amely ezt a fajta szentenciát nem tartja dogmaként értelmezendőnek, dacára annak, hogy az Apostoli Hitvallás a legszigorúbb hittételek közé tartozik, mondhatni, hitünk alapja. Ugyanakkor a jóságos és mindenható Isten, valamint Fia, a bűn nélkül való Istenember léte nem enged más következtetésre jutni, mint hogy az örök kárhozat soha és semmiképpen nem lehet az isteni terv része. 

Egyre többen hajlanak arra, hogy bár ez a fajta túlvilági hármas tagozódás megvan, de nem egészen úgy, ahogyan az ókortól a középkorig tartó hitfejlődési szakaszban értelmezték és meghatározták. A legújabb kori vélekedések szerint a pokol nem más, mint maga a föld élet, amely még a jó és igaz emberek számára sem bűn és szenvedés nélküli. Viszont mindenképpen ez határozza meg azt, hogy halálunk utána a lelkünk azonnal a mennyországba jut-e, avagy abba a bizonyos infernóba, ahol némi tisztulás után léphet be az örök dicsőségbe. 

Milyen a menny?

Vajon képesek vagyunk-e megérinteni a napsugarat? Nem igazán. Pedig a fizika jelen állása szerint ez a fajta sugárzás kettős természetű, hullám és anyagi is. A fizika tudománya tehát leír egy olyan jelenséget, ami szinte felfoghatatlan. Még ennél is felfoghatatlanabb, s ahogy már fentebb írtam, elfogadása egyedül a hit által lehetséges, hogy a Szentírás szerint Krisztus a feltámadása után negyven napot töltött a tanítványai körében, majd a mennybe ment. Mármint… a saját, feltámadt testében. Abban a testben, mely az ő tanítása szerint mindannyiunk része lesz a feltámadáskor. 

Ideje tehát újragondolni elképzeléseinket a mennyről. Hiszen eleve nem lehet egy olyan hely, ahol az ember csak lélek formájában létezhet. A mennynek igenis kell hogy legyen valamiféle anyagi kivetülése is. Máskülönben értelmezhetetlen, hogy feltámadt testünkben ott élünk majd tovább az idők végezetéig (azaz örökké, hiszen az idő, mint olyan, csupán ember alkotta fogalom), ahogyan Krisztus is, saját anyagi testében. A menny tehát egész bizonyossággal kettős természetű, akárcsak a valóságos Isten és valóságos ember Jézus Krisztus: egyszerre anyagi és szellemi. S mivel a menny felette áll az időnek, azaz örökkévaló, a benne lévők anyagi természetét nem érinti a mulandóság. 

***

Még a legigazabb lelkű hívők is félnek a haláltól. Hiszen az elmúlás azt is jelenti, hogy földi szeretteinkkel a mostani valójukban sosem találkozhatunk. De a hit, a valóban megélt és átgondolt hit olyan vigaszt nyújt, ami ha nem is kergeti el a sötét gondolatainkat, ám vigaszt nyújt az eljövendőkre nézve. Ez a vigasz pedig nem más, mint hogy bár embernek lehetetlen bűn nélkül élni, de Istennél lehetséges minden bűn bocsánata, s a bocsánat utáni mennybe jutás. Mert Krisztus legfontosabb üzenete így szól:

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn. 5.26)