A készpénz-használatnak igen jelentős költségei vannak. A december 8-i Magyar Időkben Gion Gábor, pénzügyekért felelős államtitkár – egyébként csak úgy mellékesen, az interjú nagy része nem is erről szólt – azt nyilatkozta, hogy évi 400 milliárd forintba kerül a készpénz előállítása, pótlása, szállítása, őrzése, kezelése. Vagyis, ha minél jobban átállnánk a készpénzkímélő vásárlási szokásokra (bankkártya, átutalás, mobilfizetés, stb.), akkor rengeteg pénzt spórolhatnánk meg. 

Fotó: ShutterStock.com (illusztráció)

Az összeg nagyságának érzékeltetésére: az egész óraátállítási hajcihővel hozzávetőleg 5 milliárd forintot spórolunk meg (tehát nyolcvan évig tekergetjük a vekkert és vergődünk hetekig kialvatlanul egyetlen esztendei pénzkezelési költségből). Stadionokra átváltva ez nagyjából száz felcsúti Pancho Aréna, harminc diósgyőri (vagy debreceni) stadion, de még a budapesti Puskásból is közel három épülhetne. Minden évben! Sok szócséplés és felesleges takarékoskodás helyett forduljunk tehát arccal a készpénz visszaszorítása felé. (Ami nem mellesleg a feketegazdaság, sőt az alvilág elleni harcnak is fontos frontja lehetne.)

Én gyerekkorom óta vonzódom a bankjegyekhez, gyűjtöttem is őket (van egy szinte teljes sorozatom az inflációs pengőkből, román, birodalmi német, sőt Kossuth-bankóm is; nem nagy érték, de érdekes), mégis, az utóbbi években szinte teljesen ráálltam a bankkártyás fizetésre. Minden híresztelés ellenére Magyarország – legalábbis tapasztalatom szerint – jól áll ebben a kérdésben, kisebb áruházakban és szupermarketekben, benzinkutaknál és postán egyaránt tudom használni. Olykor hetek telnek el úgy, hogy nem is látok készpénzt. Nyaralásnál is (mi családilag italofilek vagyunk, ezért ez elsősorban Olaszországot jelenti) mezei OTP-s kártyámmal lazán fizetek áruházban, autópályán, szállodában, étteremben. (Szemben egyébként az olaszokkal, akik a boltban előttem rendszeresen bankókkal fizetnek, az autópályák kijáratainál hosszú sorokban gyülekeznek a készpénzes kapuknál, míg a kártyásnál sokkal kevesebben várakoznak.)

Néhány hete azonban majdnem megjártam. Csekkeket fizettem be a postán, a terminál sikertelen tranzakciót jelzett, az ügyintéző sajnálkozott, hogy nincs kapcsolat, ezért elmentem egy automatához, kivettem a szükséges összeget, visszamentem és befizettem. Odahaza ellenőriztem a netbankot, és kiderült, hogy bizony levonták a kártyás fizetést is, a csekkeket tehát duplán fizettem be. Telefon az OTP-nek, ők a postához irányították, mondván, nekik ez egy korrekt tranzakciónak tűnik, teljesítéssel együtt. E-mail a postának, szépen leírtam mindent, ami történt, visszaírtak, hogy kivizsgálják. Nem volt ugyan túl gyors, de kb. két hét múlva kaptam a jelzést, hogy valóban hiba történt, a pénzt vissza fogják utalni. Még néhány napot vártam, és a számlámra meg is érkezett az összeg.

Mivel elhatároztam, hogy ha elbukom ezt a közel negyvenezer forintot, semmiképpen sem hagyom szó nélkül, úgy korrekt, hogy a sikert is megosszam. Pár napnyi bizonytalankodás után (benne volt a pakliban, hogy soha többet nem merek kártyával fizetni) visszatért a bizalom. Így tehát őszinte elszántsággal biztatnék mindenkit arra, hagyjon fel a készpénzhez való vonzódással; ha csak a felére csökkenthetnénk az ezzel kapcsolatos kiadásokat, minden évben építhetnénk 14 fehérvári stadiont a Vidinek, de költhetnénk családtámogatásra, nyugdíj-kiegészítésre vagy történelmi filmekre is. Gondoljunk bele, hatvanhat Kincsem költségvetésű film készülhetne minden esztendőben; Gárdonyi Láthatatlan emberéből, az európai történelmet alapvetően befolyásoló magyar honfoglalásról, az ellenségeink által kalandozásoknak nevezett százévnyi győztes hadjáratokról, Szent Istvánról, Vata pogányairól, Búvár Kundról, Szent Lászlóról és Könyves Kálmánról; Karczag György, Szentmihályi Szabó Péter, Harsányi Zsolt, Wass Albert, Bán Mór regényeiből. Bankjegyből meg elég lenne annyi, amit a gyűjteményembe elteszek.