A Faludy Györgyöt nem szerető irodalomtörténészeknek

Mint felhívták rá figyelmemet, szeptember 2-án a Kossuth Rádió kabaréműsorában az előző nap este elhunyt Faludy György költőn élcelődtek. Farkasházy Tivadar megkérdezte: Tudja-e miért nem szeretik az irodalomtörténészek Faludyt, majd saját kérdésére Faludy hangján azt válaszolta: „mert még élek”. Ezután a műsorvezető exkuzálta magát, mondván, hogy a műsort már korábban rögzítették. Arról mindenki alkosson ítéletet lelkiismerete szerint, hogy a cégbíróság által be nem jegyzett Such György elnök „közszolgálati” rádiójában egy ilyen műsornak helye volt-e. Csakhogy – mint ezt megszokták azok, akik hallgatják – a kabaréban adott válasz „humorba” burkolt hazugság volt. Faludyt az irodalomtörténészek nem azért nem szerették, mert élt, hanem azért nem, mert volt egy hazatérése előtti korszaka, amikor nem a szabad demokrata holdudvar költője volt. E korszakából származó verseit azóta valahogyan elfelejtik idézni. Mivel e versek Faludy halálával nem tűnnek el, az irodalomtörténészek a költő halála után sem fogják őt megszeretni. Bizonyítékul álljon itt két strófa egy ilyen verséből: „Miért jöttél volna bujdosni nyugatra, hol a pénz beszél s az ember ugat? Eladnak ezek mindent és mindenkit, az anyjukat is, meg önmagukat.

S van-e választás a hét hájjal megkent tömeggyilkos moszkvai banditák s Washington gyáva, rothadástól gennyes hülyéi közt, míg ilyen a világ?”

Faludy ezt a versét 1959-ben, Londonban írta ezzel a címmel: Nagy Imre szelleméhez – halála első évfordulójára. Örökérvényű vers, amelyet önök 1990 előtt a „moszkvai banditák” sorok miatt rühelltek, 1990 után pedig a „Washington gennyes hülyéi” miatt.

The Economist London Szeptember 2-8-i számuk címlapsztorija, vezércikke és belső cikkei a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokkal foglalkoznak. Önök, mint a neoliberálisok globálisan vezető hetilapja, egészen mostanáig kiálltak az Egyesült Államok iraki hadjárata mellett. Egészen mostanáig. De – égszakadás, földindulás – mostani vezércikkükben bejelentik, hogy az amerikaiak vezette iraki hadjárat teljes kudarc, és önök is átértékelik eddigi álláspontjukat. Mint ahogyan a világ népeinek túlnyomó része ezt már megtette. Ha persze olvasták volna a jobboldali magyar sajtót, már a kezdetektől ellenezték volna Irak lerohanását. Ha Bush elnök és Tony Blair miniszterelnök is olvassa, elmaradt volna több százezer iraki meggyilkolása is. (Igaz, ők nem számítanak, mert „pusztán” arabok.) Önök legfrissebb számukban már azt is elismerik – saját tudósítóik jelentése alapján -, hogy az irakiak jobban érezték magukat Szaddam Huszein diktatúrája idején, mint most. Ha a jobboldali magyar sajtót olvassák, ezt is jóval hamarabb megtudták volna. És még egy. Szűnjenek meg folyamatosan hazudni, ha Magyarországról írnak. Az önök lappolitikája, hogy cikkeik mellé nem írják ki azok szerzőit. Ennek ellenére természetesen tudjuk, hogy Magyarországról szóló írásaik a jobbközepet zsigerileg gyűlölő Adam LeBortól származik. Április 29-i számukban ez jelent meg a magyarországi választásokat követően: „De legalább ellentétben egyes korábbi választásokkal, ez mentes volt a kódolt vagy nem kódolt antiszemitizmustól”. LeBor úr zsigerileg irányított figyelmét nyilván elkerülte az MSZP egyik politikusának azon kijelentése, hogy Deutsch-Für Tamást a Fidesz második számú díszzsidójának nevezte. Ha mindez fordítva lett volna, LeBor úr – akár elsősorban az amerikai Associated Press, az osztrák Der Standard, a holland lapok és sorolhatnám – fél tucat cikkben tárgyalták volna ezt a „nem antiszemitizmust”. E levél előtt egyébként egy verset találnak. Fordítsák le maguknak és ízlelgessék. Magukról is szól.

Fikció párt elnök IX. rész Elsőként vegye fel a kapcsolatot a Budapesten akkreditált tudósítókkal. Sajtósával hivassa fel HIPA nevű szervezetüket, amelynek majdnem mindegyikük tagja. A szervezet titkárnőjétől kérje el a tudósítók jegyzékét. Sajtósa ezután hívja fel a külügyminisztériumot és annak sajtóosztályától kérje el a Magyarországon akkreditált tudósítók névjegyzékét. Így tudni fogja, hogy melyik tudósító nem tagja a HIPA-nak. Azt szintén tudja meg, hogy ki miért nem tagja ennek a szervezetnek, amely rendkívül szoros kapcsolatokat tart fenn a Magyar Újságírók Szövetségével, a régi komcsi újságíró-szervezet utódjával. Azt talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy a legrosszabb politika a külföldi tudósítókkal szemben az, ha nem veszi fel velük a kapcsolatot és bujkál előlük. Akkor ugyanis valóban azt írják önről, pártjáról és az országról, amit a másik oldal emberei mondanak nekik, amit érdekeik diktálnak és amit egyoldalú forrásaiktól hallanak. Arra készüljön fel, hogy a világsajtó igen nagy része hazudik. De azt is tudnia kell, hogy melyiküket mely érdekek mozgatják. Itt van például a holland sajtó, amely – az amerikai Associated Press hírügynökséggel, a neoliberális brit hetilappal, a Financial Times-szal, a szintén neoliberális és szintén globális hetilappal, az Economisttal, valamint az osztrák balliberális Der Standarddal együtt – a legvisszataszítóbb fajta, amellyel csak találkozhat. A holland sajtó Budapesten lebzselő képviselőinek nagyon nagy száma már mutatja, hogy a németalföldieknek igen fontos Magyarország. Hiszen míg egyetlen olasz médiumnak nincs állandó budapesti tudósítója annak ellenére, hogy Olaszország jóval népesebb és fontosabb ország Hollandiánál, e viszonylag kis országnak hemzsegnek a médiaemberei Budapesten. A holland média a hollandok magyarországi befektetései miatt – elsősorban a bankok és a biztosítás világában, de más területen is – a mindenkori neoliberális kormányhoz kötődnek. A nálunk igen intenzíven befektető hollandoknak ugyanis igen fontos, hogy olyan kormány legyen hatalmon Budapesten, amelyben semmiféle nemzeti érzés nincs és amely egyrészt mindent elad nekik – miközben az eladott vagyonért cserébe a zsebüket tartják -, másrészt pedig a külföldi tulajdonosokkal az idegeneknek leginkább előnyös működési és haszonszerzési szerződéseket köti. A hollandok életérzéséhez ezenkívül hozzátartozik lelkiismereti önmarcangolásuk a második világháborúban vállalt szerepük miatt. Ezt az bűntudatot pedig a tudósítók itteni szabad demokrata barátai tudatosan és cinikusan tovább éltetik bennük, elhitetve velük, hogy egy mindenkori magyar jobbközép kormány felelős a holokausztért. Ön persze tudja, hogy ez egy abszurd marhaság, de a világ az abszurd marhaságokra éppen olyan vevő az ideák terén, mint ahogyan a vurstlikban a szülők a műanyagból készült rózsaszín vattacukrot is feletetik gyermekeikkel, noha tudják a vérnarancsból préselt ivólé és a plasztikédesség tápértéke közötti különbséget. (Az egészen hülyékről most ne essék szó.) A holland tudósító tehát egy különös fajta, amelyre – ezt ne feledje – még a szokottnál is több időt érdemes fordítani. Az amerikai Associated Press hírügynökségtől – amely az Associated Pressnél lényegesen tárgyilagosabb brit Reuters hírügynökség után a világ második legnagyobb hírügynöksége – szintén nem várhat túlzottan sok jót. Sőt. Az AP itteni embere – aki minden esetben tud magyarul – nagyjából annyi eltérést mutat egy vérbeli SZDSZ-estől, mint amennyi különbséget egy kotlós másfél percnyi idő alatt kitojt két tojása között tapasztal. Ha nem hisz nekem és meg kíván győződni e hírügynökség érdeklődési profiljáról, elemeztesse sajtósával az AP budapesti tudósítójának a jobboldali kormányok bármely fél évében kiadott jelentéseinek és a neoliberális kormányok bármely fél évében küldött jelentéseinek tematikáját. A különbségből mindent megért. E híriroda budapesti embere alapvető szemléletének megváltoztatására nagyjából annyi az esélye, mintha megkérné az izraeli hadsereget, hogy a palesztin kődobáló gyerekeket egy ideig ne ölje meg. A Der Standard – ez az az osztrák lap, ahová Paul Lendvai szereti elhelyezni cikkeit – itteni embere, Gregor Mayer, a holland média és az AP tudósítóinak a rosszindulatú hatványa. Valahol nagyon hasonlít a britszerű Adam LeBorra és a hollandszerű Stefan Bosra. ők a megfelelő időkben – vagyis jobboldali kormányok idején – folyamatosan „rettegni” fognak a „szélsőségektől”, a Dunán „lefolyó barna veszélytől” és noha ez a rettegés különleges agyuk szüleménye – hiszen szinte másfél évtizede itt „rettegnek” -, a nekik hasznos időkben agyrémükről cikkeznek majd. De nem akarom az idejét azzal húzni, hogy részletes természetrajzzal szolgálok az egyes újságírókról. Inkább arról, hogy miként bánjon velük. Először is ismerkedjen meg velük úgy, hogy rendez egy fogadást, ahol bemutatkozik. A fogadáson igen röviden mutassa be saját magát és pártjának programját. A bemutatkozás semmiképpen ne legyen 15-20 percnél hosszabb. Ezután pedig jelentse be, hogy válaszol a kérdésekre. A kérdés-válasz periódus után – mielőtt még a vályúhoz engedné az újságírókat – vegye át a szót és jelentse be, hogy reméli, a sajtóval ezután jó kapcsolatokat ápol, és azt is közölje, hogy minden hónapban sajtóreggelin várja a tudósítókat. Azt is jelentse be, hogy ha valamilyen rendkívüli bejelentése lenne, akkor természetesen rendkívüli sajtótájékoztatót tart. Ezt követően maradjon ott, ameddig az utolsó tudósító is le nem nyeli az utolsó lazacos szendvicset. Még az se zavarja, ha egy-egy magyar származású amerikai újságíró az ön arcába szendvicsmorzsákat köpködve kérdezgeti. A bemutatkozó fogadásnál természetesen ne feledkezzen meg a legapróbb részletekről sem. Ne engedje, hogy tévedésből a vörösbort hűtsék le a fehér helyett, vagy egy hozzá nem értő pincér félédes pezsgőt vegyen elő az extra száraz vagy száraz pezsgő helyett. Ez nagyjából ugyanis olyan fényt vetne önre, mintha ön szandálban és zokniban jelenne meg az utcán. Azt talán szintén említenem sem kell, hogy a bor és a pezsgő is jó minőségű legyen, mint ahogyan a felszolgált ennivaló is. E bemutatkozásnak és a rendszeresített sajtóreggeliknek kettős célja van. Az, hogy egyrészt anyagot szolgáltat azoknak, akiktől alkalmazóik elvárják, hogy jelentéseket írjanak fizetésükért, másrészt pedig ön a „házigazda” szerepét ölti fel, ami után már lelkileg teszi nehezebbé a tudósítóknak, hogy olyan hangnemben írjanak, illetőleg hazudjanak önről, mintha önök között személytelen lenne a viszony. A későbbi rendszeres reggeliken pedig udvariasan felvetheti, hogy ön „nem érti”, miért született egy-egy, ön által kifogásolt cikk, hiszen ön egészen mást mondott és tett, mint amit az újságíró megírt. Közben pedig hangsúlyosan köszönjön meg egy-egy, szintén önről, illetőleg a pártjáról megjelent többé-kevésbé tárgyilagos írást. Az újságírók nagy része faragható: nézze meg, hogy a múlt héten milyen jelentős mértékben megfordította brüsszeli látogatásával Kaczynski, a keményen jobboldali lengyel elnök a világsajtót, holott előtte őt is pontosan olyan vádakkal bombázták, mint a volt magyar jobbközép kormányokat.