Dinoszaurusz a nappaliban

– Amikor kamaszként elkezdtél lázadni és apád viselkedését kifogásolni, nagymamád valami olyasmit mondott, nem érti, miért vagy így kiborulva, hisz nem ver titeket. Miért rossz az, ha egy szülő iszik?

– Nehéz általános választ adni, mert sok mindent kihozhat egy emberből az alkohol. Van, aki agresszív, más pedig depressziós és magába forduló. Nyilván a következmények ettől is függenek. Közös pont azonban, hogy az alkohol a gyerek és a szülő közé áll, elválasztja őket, mert olyankor a szülő nem önmaga, nem tud úgy figyelni a gyerekre, reagálni az igényeire, érzéseire, mint józanul. Elérhetetlennek tűnik, akár ordít, akár csak fekszik félájultan. Ezt nem jó átélnie egy gyereknek, aki ráadásul a helyzetéből adódóan bűntudatot érez és magát hibáztatja. Én is mindig azt gondoltam, miattam iszik az apám, én tettem valamit.

– A te apád agresszív volt, habár nem vert titeket. Sokszor nagyon nehéz megmagyarázni, mi is az a verbális agresszió, és milyen károkat okoz. A nagymamádnak sikerült elmondani?

– Nem, és én már fel is adtam, nem célom, hogy a tágabb család megértse, mi volt a probléma apám alkoholizmusával. Ezért tetszett meg annyira ez a metafora, amit olvastam valahol, hogy egy dinoszaurusz ott ül a nappali közepén, és tilos tudomást venni a létezéséről. Szörnyűséges, csattogtatja a fogait, félsz tőle, de a felnőttek úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne. Az én fogalmaim szerint az agresszió az, amikor rombolni akarom a másik embert folyamatos kritizálással, megalázással. Ha egy vadállat ordítozik a lakásban, és ököllel üti a szekrényeket, akkor csak a falhoz lapulva tudod kivárni a vihar elmúltát, egy hangot sem mersz kiadni. Gyakran ott bóbiskoltunk el a nővéremmel, anyám meg nézte A Guldenburgok örökségét. Nem a verbális agresszió volt a legrosszabb vagy a leginkább fájdalmas számomra, hanem az, hogy nem vettek tudomást a létezésünkről, nem számított, mi van velünk, mit érzünk.

– Te hogyan tudtál normális felnőtté válni? Egyáltalán annak tartod magad?

– Nem, nem vagyok normális. Alapvetően most is szedek enyhe szorongásgátlót, nem vagyok kiegyensúlyozott ember. Valamikor jártam pszichológushoz, most épp nem. Nincs önbecsülésem, nem éreztem, hogy értékes volnék a szüleimnek, ezért én sem érzem magam értékesnek. Ha előléptetést, fizetésemelést kapok, mindig attól félek, ez valami tévedés vagy vicc, mindjárt visszavonják, mert ehhez én kevés vagyok. Ez az imposztorszindróma, ha elismernek, úgy érzed, becsaptad a környezeted, túlértékelnek. Ha pedig alulbecsülnek, megaláznak, nem tekinted érvényesnek a rossz érzéseidet, akár egy munkahelyen kéne felállnod, akár egy párkapcsolatból kilépned. Nem számítasz önmagadnak sem. Korábban komolyabb gyógyszereket kellett szednem, most egy jobb időszakot élek meg, elsősorban a gyerekeim hatására. Általában akkor szorongok jobban, amikor nagyobb az elvárás velem szemben a munkahelyemen.

– Miért olyan nehéz rendbe jönni?

– Alapvetően a gyerekkor olyan erős alapélmény, annyira beépül az ember személyiségébe, hogy azt nem lehet felülírni. Azt gondoljuk, akkor dolgoztunk fel egy traumát, ha már nem befolyásolja a gondolatainkat, az érzéseinket, az életünket. Lehetetlen, hogy ne hasson rám a gyerekkorom. Az elismerések, amelyek a szakmai életemben értek, ellensúlyt nyújtottak, növelték az önbecsülésem, de a lényeg már nem fog megváltozni.

– Az alkoholista vagy bántalmazó anya tabunak számít, nem szoktunk róla beszélni. Miért?

– Az alkoholizmus nem tabu, rengeteget beszélünk róla. Ám ha arról van szó, hogy az én családomban, környezetemben van-e alkoholista, akkor kiderül, hogy csak a hajléktalanok alkoholisták, a gépészmérnökök nem. Úgy szeretünk az alkoholistáról beszélni, mint valami különleges állatról, ami a messzi szavannákon él, de nem a szomszéd szobában. A női bántalmazást és alkoholizmust tekintve hatalmas a latencia. Egy időben a Máltai Szeretetszolgálathoz jártam egy témába vágó csoportba, ott 60 százalék volt az alkoholista anyával felnőtt emberek aránya, és negyven százalék az alkoholista apával felnőtteké. Ez mutatja, hogy nem igazak a feminista szervezetek által közzétett bántalmazási adatok. Bizonyos azonban, hogy a gyerekkori bántalmazások tekintetében nagyon magas a latencia, sokan nem szívesen beszélnek róla, vagy maguknak sem vallják be. Ilyen helyzetben nagyon problémás sarkos megállapításokat tenni például a nemek arányáról az elkövetők között.

– Hogyan küzdenek meg mindezzel az érintett gyerekek?

– A szakemberek négy reakciótípust különböztetnek meg, de ezek gyakran keverednek. Az egyik gyerek azzal válaszol, hogy nagyon jól tanul, szófogadó, tipikus mintagyerek, igyekszik megfelelni. Azért sem veszik észre a pedagógusok a bajt, mert vele nem is kell foglalkozni. Az érintett gyerekekben egyébként is erős a szégyenérzet, így kiválóan együttműködnek a szülőkkel abban, hogy normális család látszatát keltsék. Ők még nem tudják magukat önálló személyiségnek látni, úgy élik meg, hogy a szülő hibája az ő hibájuk is. Egy másik gyerek egészen más választ ad a problémára. Ő a család fekete báránya, folyton csak a balhé van vele, de így sem kelti fel eléggé senki érdeklődését. A harmadik megpróbál láthatatlan lenni, kiépít magának egy álomvilágot, abba menekül, nem vesz tudomást a külvilágról. Azt szokták mondani róla mások, hogy álmodozó típusú, csöndes gyerek. Én leginkább ez a harmadik voltam. Van egy negyedik típus is, a család bohóca, próbál folyamatosan jópofa és vidám lenni, így kompenzál.

– Szülőként te meg tudtál szabadulni a mintától, amit átéltél?

– Majd húsz év múlva kéne megkérdezni erről a gyerekeimet. De észrevettem én is, hogy néha ugyanúgy ordítok, mint velem tették. Ez most már nem jellemző, nagyobbak a gyerekek. Mindig arra gondoltam, valószínűleg azok is elvesztik a fejüket néha, akik ideális körülmények között nőttek fel. Egy pszichológus egyszer azt mondta nekem, hogy ha tíz esetből kilencszer jó választ adsz a gyereknek, és csak egyszer kapod fel a vizet, az nem fogja befolyásolni az énképét. A kilenc jó reakcióra fog emlékezni, az hat majd a személyiségére. Ez megnyugtatott.

– Hogyan lehet az érintett gyerekeknek segíteni?

– A Máltai Szeretetszolgálat próbál segíteni, de nehezen érik el az érintett gyerekeket. Nekik maguknak is fel kellene mérniük saját helyzetüket, a szüleik alkalmatlanságát. Ez pedig lehetetlen, csak a hárítás stratégiájával tudják túlélni a gyerekkorukat. Meghirdettek például terápiás csoportokat kamaszok számára, de a huszonévesek mentek el rá. Azt gondolom, ha a fizikailag vagy testileg bántalmazott gyerekeknek akár parányi, de együttérző jelzéseket ad a külvilág, az már segíthet nekik. Nyilvánvalóan nem oldódik fel bennük a feszültség, de úgy érezhetik, hogy valaki más is látja a dinoszauruszt a nappaliban, nem csak ő.