A Kárpát-medencébe szinte minden oldalról magas hegyekből zúdulnak le a folyók, patakok, vagyis Magyarország vízkár-veszélyeztetettsége kirívó Európában. Csak a Tisza völgyében 2951 kilométer a védművek hossza, ami kétszerese a Pó és hatszorosa a Loire mellett kiépült védelmi rendszernek. Magyarországon pedig 4220 kilométer hosszan nyújtóznak az árvízvédelmi vonalak, ami háromszor hosszabb, mint a gátjairól legendás Hollandiában. Így nem csoda, hogy hazánkban az ár- és belvizekkel fenyegetett térségek nagysága megközelíti az ország területének felét. A veszélyeztetett vagyon értéke meghaladja az 5000 milliárd forintot.

Szegény vízügy

Magyarországon tehát kulcstényező lenne az árvízmegelőzés. Különösen, hogy az elmúlt években jelentősen nőtt a tavaszi olvadásnál lezúduló víz mennyisége. A tiszai árvízszint átlagosan három méterrel lett nagyobb, mint a korábbi évszázadokban. Ennek eredményeként 2001-ben és 2002-ben rekordmagasságú árvizek sújtották Magyar-országot, ami Tarpánál gátszakadást is okozott. A 2000. évi áradás pedig a Bodrog jobb partján olyan településeket elért, amelyek korábban teljes biztonságban tudhatták magukat.

A számvevőszéki jelentés súlyos megállapítása: az árvízmegelőzésre fordított összeg jóval alatta marad a szükségesnek – ráadásul a növekvő környezeti fenyegetettség ellenére évről évre csökken. A vízügyi szervek 2000-ben még 55 milliárd forinttal gazdálkodhattak, ez 2003-ra – egyenletesen csökkenve – 34 milliárdra esett.

A pénzhiánytól fuldokló igazgatóságok mindenhol spórolni kényszerülnek. Az állagmegőrzésnél, karbantartásánál például kénytelenek voltak bevezetni a normál és redukált műszaki norma fogalmát. A normál norma azt a karbantartási mennyiséget jelenti, ami mellett az adott berendezés változatlan műszaki színvonalon el tudja látni feladatát. A redukált norma ebből jócskán enged, egészen a „elfogadható” veszélyeztetettségi szintig.

A redukált normák bevezetésével például a csatornák, tározók kaszálását évi kettőről egyre lehetett csökkenteni, az iszaptalanítási költségeket 30 százalékkal mérsékelni. Csakhogy a sanyarú pénzügyi helyzet még a redukált normák betartását sem teszi lehetővé. A karbantartásra ténylegesen rendelkezésre álló összegek a kilencvenes években alig érték el a redukált költségszint 50 százalékát, napjainkra pedig 30 százalék alá csökkentek.

Különösen aggasztó, hogy immár a védművek fenntartására sincs elég pénz. 2003-ig legalább ezen a területen nagyjából figyelembe vették a redukált műszaki szint igényeit, 2004-ben azonban drámaian csökkent a pénzügyi keret. A normák által megszabott 3,5 milliárd forinttal szemben mindössze 0,5 milliárd jutott a védművek karbantartására. A természet gyorsan bosszút állt. A pénzhiány miatt többek között elmaradt a tiszalöki vízlépcső rekonstrukciójának befejezése, aminek következtében novemberben oly mértékben meghibásodott a zsilip, hogy teljes hajózási zárlatot kellett elrendelni. A hiba kivizsgálása 37 milliárd (!) forintba kerül, amiben még nincsenek benne a javítási költségek.

Nincs pénz a gépek modernizálására sem. A számvevőszéki összesítésből kiderül: a vízügy tehergépkocsi-állománya egy kivételével nullára írt járművekből áll, az ár- és belvizek elhárításának alapvető eszközei, a szivattyúk néhány kivétellel 20-27 évesek, a töltések karbantartását végző motoros kaszákat jellemzően szintén nullára írták, a jégtörőhajók korlátozottan működtethetők. A gátak biztonságát növelő modern technikai vívmányok – a mederfenék vizsgálatához digitális térkép, a töltések roncsolásmentes ellenőrzéséhez tomográf, videokamerás műtárgyvizsgálat – ismeretlenek a vízügynél.

Pedig ez a fajta "spórolás" valójában rendkívül drága. Ahogy a jelentés fogalmaz: "a néhány milliárd forintos ráfordítással megoldható gátmagasítási, illetve -karbantartási feladatok elodázása több tízmilliárd forintos kárt eredményezett a 2000 és 2001 évi árvizek idején, a belvízcsatorna-rendszer néhány millióra rúgó karbantartási kiadásainak "megtakarítása" pedig milliárdos károkat okozott az 1999 és 2000 évi belvízi katasztrófáknál".

Konkrétabban: csak a 2001-es tarpai gátszakadás 50 milliárd forintot emésztett fel, az elhanyagolt, összeszemetelt, begyomosodott belvízcsatornák pedig 8 milliárd forint kárt okoztak. Vagy az ellenpélda: a Tisza bal parti töltésének a kilencvenes évek végén végrehajtott, 12 milliárd forintba kerülő kiépítése 200 milliárdos kártól mentette meg az országot.

A számvevők kritikusnak találták a létszámhelyzetet is: a korábbi 20 ezres létszám a kilencvenes években 5200 főre csökkent, 2004-ben pedig már csak 4018-an voltak állásban. Ennek eredményeként a dolgozók fele több mint két helyen, a műszaki irányítók pedig 5-6 helyen vannak beosztásban.

A szivattyúgépészek száma az indokolt – és a szivattyúk számának nagyjából megfelelő – 400 helyett csupán 100. Vagyis – olvasható a jelentésben – "a létszám csak alacsonyabb készültségi szinteken képes maradéktalanul ellátni a feladatokat, komolyabb veszélyhelyzet esetén külső erők bevonására van szükség". Ami kockázati tényező, hiszen a külső erőknek "nem biztosított a megfelelő képzése, nem garantált hely- és helyzetismerete, összeszokottság híján tevékenységük kiszámíthatatlan."

Akadozó fejlesztések

Egy 2000-ben született tanulmány szerint Magyarországon 1841 kilométernyi gátat kell megépíteni vagy megerősíteni, hogy az ország árvíz-veszélyeztetettsége elfogadható mértékűre csökkenjen. Mivel ez több száz milliárd forintba kerül, az akkori kormány ütemtervet készített, ami 2010-ig a szükséges mennyiségnek kevesebb mint felét, 740 kilométer megépítését határozta el. 2002 januárjában, az árvizek okozta ijedelem miatt feszítettek a terveken: 2005-ig immár 552 kilométernek kellene elkészülnie. A jelenlegi tendenciák szerint azonban ez fölöttébb valószínűtlen: 2003-ig mindössze 176 kilométernyi gát építésére került sor. Pedig az építés fontosságát jól mutatja, hogy a 2001-ben a már megújított szakaszok jól bírták az ár nyomását, s a gátszakadás csak Tarpánál következett be, amely a soron következő helyszín lett volna a felújítási programban. Hasonlóan sokba kerül a kutatásra fordított összegek csökkentése. Árvízvédelmet érintő tanulmányokra és vizsgálatokra 2000-ben még 81 milliárd forintot költött az állam, 2001-ben 54 milliárdot, 2002-ben 47 milliárdot, 2003-ban 40 milliárdot, 2004-ben pedig a katasztrófavédelem egyáltalán nem rendelkezett kutatási forrásokkal. Így aztán függőben maradtak a Felső-Tisza és a Zagyva megváltozott viselkedését vizsgáló elemzések. S nincs pénz az árvízvédelmi gátak altalajának és szilárdságának 1984-ben megkezdődött vizsgálatára sem, amely forráshiány miatt 2000-ben szakadt meg. Pedig – ahogy a számvevők fogalmaznak – a célirányos árvízvédelmi kutatás többszörösen is megtérül, másrészt a tartós szüneteltetés a korábban kifizetett összegeket is kidobott pénzzé változtatja.

Az ezredforduló nagy tiszai árvizei a korábbi védekezési koncepció felülbírálására késztették a vízügyi szakembereket. Kiderült: nem biztos, hogy ésszerű az elmúlt évszázadok módszere, ahol egyre erősebb és erősebb gátak építésével próbálják minden körülmények között keretbe szorítani a folyókat. Ennek eredményeként ma az árterületek 97 százaléka gyakorlatilag árvízmentesített, a gáterősítés azonban az árvízszint növekedésével hatványozottan drágul, ráadásul a kockázat is nő. A torgyáni "halastó" elképzelésből kifejlesztett Vásárhelyi Terv elárasztható vésztárolók kialakításával mentesítené a Tiszát az ár feszítésétől, amelyből később a víz visszapumpálható lenne a folyóba, vagy vízhiányos területekre lenne átvezethető. A terv megvalósítása harmadára csökkentené a térség árvízi veszélyeztetettségét. Az ötletet a szociálliberális kormány sem vetette el, némi változtatással beillesztette az alföld fejlesztését célzó uniós projektekbe, így ma a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztésének nevezik. 2007-ig, a program első ütemében 6 víztároló épülne. Ezek 50-60 centiméterrel csökkenthetnék a tiszai árvizet. Az építkezések azonban meglehetős késésben vannak. A 2004-re előirányzott 8 milliárd forintnak csupán harmadát használták fel, a 2005-ös keretet pedig 15 milliárd forintról 8 milliárdra csökkentették a költségvetési szigorítások. Így 2004-ben a tervezett építkezéseknek alig 10 százaléka valósult meg.

Tiszai helyzetkép

Különleges veszélyeztetettsége miatt a számvevők külön fejezetben tárgyalták a felső-tiszai védművek állapotát. A már említett gátfelújítási program – ha a tervezettnél jóval lassabban halad is – az elmúlt években itt lényeges javulást idézett elő. Ezzel együtt a töltések 35 százaléka még mindig alacsonyabb a biztonsági előírások által meghatározott szintnél.

A műszaki berendezésre, létszámra vonatkozó következtetések megfelelnek az országos képnek: a töltéskorona védelmében alkalmazott sorompók negyede tartósan működésképtelen, a vízmércék harmada felújításra szorul, az állomány 7 százaléka három vagy több posztra van beosztva… A helyi igazgatóság védműfenntartási kerete csupán a karbantartási szükségletek 15 százalékát fedezi. A gátfelújítási munkálatokat pedig komolyan megakasztotta, hogy 2001-es töltésszakadás helyreállítását az igazgatóság 2002-es keretéből kellett elvégezni.

Az elmúlt évek egyedüli eredményét a magyar-ukrán árvízvédelmi együttműködés jelentette. Mivel folyóink hazai viselkedését alapvetően meghatározzák a felső folyásánál tapasztalt jelenségek, fontos eredménynek tekinthető az 1999-es egyezmény. Ennek keretében Magyarország 100 milliárd forinttal járult hozzá a kárpátaljai árvízvédelmi információs rendszer kiépítéséhez. A 2002-es árvíz után pedig hazánk újabb 200 milliárddal járult hozzá az odaát tönkrement rendszer újjáépítéséhez. Az időben érkező riasztás segíthet a védműerősítés ütemezésében, a minél hatékonyabb kármegelőzésben. Ugyanakkor – a számvevők megjegyzése szerint – a kárpátaljai gátrendszer továbbra is gyenge, folyamatos töltés csak a Tisza medrét védi, a mellékfolyókat csupán a torkolat környékén kíséri néhány kilométeres gát.