Őshazájuk az Altaj-hegység és a Bajkál-tó közötti területen volt, központjuk a Szelenga folyó környékén lehetett. Csoportjaikat a Krisztus utáni VI–VIII. század között a Keleti-, majd a Nyugati Türk Birodalom fogta össze. Kínai források pejzsuknak nevezték őket, saját nevük a „bese” (sólyom) szóból származik.

A Bíborbanszületett Konsztantín császár jegyezte fel, hogy a besenyők két részből álltak; az első részhez három ősi kangár törzs tartozott, a másik rész öt törzsből állt és az eredetileg az Aral-tó fölött lakó „tarkalovúak” népéből tevődött össze. Miután az Aral-vidéki oguzok a Talasz környéki karlukokkal és kimekekkel megtámadták a besenyőket – a besenyők elvesztették legelőiket, állatállományukat – kénytelenek voltak a Fekete-tenger északi területére, az Emba, az Urál, a Volga és az Urál-hegység déli előterében tartózkodó magyarokra rontani.

A besenyők ebben az időben jelentős szerepet játszottak a nyugati-keleti kereskedelemben, az orosz fejedelemségek életében. A besenyők támadása jelentős hatással volt a magyarok Kárpát-medencei honfoglalására, bár a magyarokra törő támadás korántsem volt akkora jelentőségű, mint amekkorának a XX. század második felének történészei azt leírták. A második besenyő támadás (az első 893-ban volt) akkor történt, amikor a magyarok éppen a Kárpát-medence visszafoglalása előtt álltak; a honfoglalást csak meggyorsította a támadás, de közel sem idézte elő. A besenyők jelentős része a magyarok helyére, Etelközben telepedett le.

A besenyők nyolc törzse öt-öt részre tagolódott, melyeknek élén kisebb fejedelmek álltak. Nemzetségeik már nem a társadalmi vérségi alapon létrejött egységek, hanem a nemzetségi arisztokrácia irányítása alatt álló területi szervezet csírái voltak. A X. században a törzsszövetségi kötelékek meglazultak és a törzsek meglehetős önállóságra tettek szert. A XI. században már 13 törzsről írnak a források. Fegyverük ugyanaz volt, mint a magyaroké: a visszacsapó refl exíj. Gazdaságuk alapja a nagyállattartás volt, a síkvidéken intenzív földművességet folytattak.

Vezetőik pompás, fényűző ruhákban jártak, melyeket volgai bolgár, khorezmi és arab kereskedőktől szereztek be. Jómódjukról a korabeli források megemlékeznek. Híres volt fémműves hagyományuk; jelentős kereskedelmet folytattak az oroszokkal és a bizánciakkal.

A XI. század elején a Kazár Birodalom elbukott, a kijevi fejedelemség nagyhatalommá nőtte ki magát, a magyarok és a lengyelek államot alapítottak. A besenyők a XI. század közepén a kunok nyomására kénytelenek voltak elhagyni szállásaikat és a Volgától nyugatra kerestek menedéket. II. Ioannész császár 1012-ben leverte a besenyőket, akiknek egy része Bizáncot szolgálta, más részük pedig beköltözött Magyarországra, ahol határőrként szolgáltak.

Már Géza fejedelem, majd Szent István a törzsi katonasággal és a segédnépekkel együtt széttelepítette őket az országban; szállásaikat a környező magyar lakosság besenyő névvel illette. Beolvadva is őrizték hagyományaikat és legendáikat. Később több alkalommal – 1027-ben, 1068-ban és 1071-ben – is érkeztek besenyők hazánkba, nevüket 40-50 településnév ma is őrzi. Okleveleink mintegy félszáz helységben említenek besenyőket. A Dunántúlon a Fertő- és a Rába vidékén, Tolnában, Fejér megye sárvidéki részén, a Balaton déli részén, a Duna-Száva vidékén, Nyitra, Csanád, Tolna és Győr megyékben is találunk besenyő településeket.

A besenyő fejedelmi székhely Fejér megyében volt, a mosonyi besenyők ősei pedig az ott letelepített határőrök voltak. Sárrét vidékén számos helység és dűlőnév bizonyítja jelenlétüket. Összefüggő besenyő területek Biharban, a Körös-vidékén és a Középső Tisza-vidékén voltak. Ősi besenyő településnek számít Cece, Alap, Vajta, Tab, Kajdacs, Örs.

A királyi birtokon élő, szabadságot élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Saját főembereik irányították őket; főleg könnyűlovasokként szolgáltak. A XIII. században sokuk nemesi rangot kapott és a XIV. században már beolvadtak a magyarságba, amivel nyelvük és társadalmi különállásuk megszűnt; ispánságukat 1352-ben Nagy Lajos szüntette meg.

A régészek a sárbogárdi temetőt tulajdonítják nekik, ahol „kitömött lóbőrös” temetkezések fordulnak elő. Nehéz megkülönböztetni sírjaikat a magyarokétól, hiszen embertani összetételük és temetkezési szokásaik közel állnak a magyarokéhoz.

Hankó Ildikó