A színdarab kezdete előtt egy órával izgatott társaság verődik össze a Nemzeti Színház bejáratánál. Látássérültek igyekeznek kísérőikkel egy rendhagyó programra, kulisszabejárásra G. B. Shaw Szent Johanna című darabja előtt. A 90 decibel Project szervezésében ugyanis a látássérültek sokkal komplexebb színházi élményt kapnak, mint egy szokványos előadás. A színpadon kitárul a világ, megtapogathatják a díszletelemeket, így például a királyi trónust, ami, a földi hatalmat kissé cinikusan megjelenítvén, leginkább egy úszómesteri emelvényre emlékeztet. És persze fel is próbálhatják a jelmezeket, így például a püspöki palástot vagy Szent Johanna páncélingét: a naiv, tanulatlan, ám karizmatikus személyiséggel bíró leánynak – Bánfalvi Eszter alakításában – a darab elején hosszú, földig érő zöldesbarna szoknyája van. Ahogy azonban kardot ragad és emberfeletti elszántsággal halad előre Isten rászabott feladatát követve, egyre jobban belegabalyodik a földi hatalmi játszmák szövevényébe, ezért változik öltözéke is: a végkifejletnél, a Szent Inkvizíció előtt már fekete, rabruhára emlékeztető jelmezt visel. De sorra kerül Vaucouleurs várkapitányának – Nagy Zsoltnak – nehéz páncélinge vagy a Bodrogi Gyula által alakított reimsi érsek bíborlila köpenye is. A projekt munkatársai pedig a színpadon segédkeznek és minden szereplő külsejét aprólékosan bemutatják.

Természetesen a színház ilyenkor nyitott a vakvezető kutyák számára is: Gál András például Boszival érkezett, aki fegyelmezetten és csöndben ülte végig gazdájával az előadást. András maga is színpadi ember, egy látássérültekből álló zenekar, a Landini ütőse: számára a színház, a kultúra nemcsak szórakozás, hanem az élete elengedhetetlen része.

Behunyt szemmel a világ

A színpad oldalsó, a játszóhelytől egy függönnyel elválasztott részében kapott helyet Kovács Margit narrátor, aki monitoron figyeli s közben folyamatosan narrálja a cselekményt, amit a látássérültek fülhallgatón keresztül hallgatnak. A darab elején például rövid leírást ad a szereplőkről, a színpadképről, a cselekményről: ezúttal ezt rendhagyó módon oldották meg a rendezők, a Nemzeti Színház első, látássérültek számára akadálymentesített darabja alkalmából az egész nézőtér hallhatta a 90 decibel ismertetőjét.

– A Vakok Intézetében dolgozom, eleinte filmvetítést, filmklubot szerveztünk a fiataloknak, ezekhez készítettem narrációt, ami tulajdonképpen egy filmforgatókönyvnek felel meg. A színházi narrátor képzésre a 90 decibel Projecten keresztül jelentkeztem, a kurzuson Rosalyn Chalmerstől, a londoni Nemzeti Színház vezető narrátorától, a VocalEyes nevű nagy-britanniai nonprofit szervezet vezető oktatójától tanultunk a szakma fortélyairól – meséli Kovács Margit, aki elárulja azt is, a filmhez képest egy színdarab narrációja jóval nehezebb, mert sokszor improvizálni kell, lévén élő játékról van szó: hiába van forgatókönyv, az előadáson lehetnek eltérések.

– Először élőben ismerkedem a darabbal, majd a színházak által biztosított felvételen kezdek el ténylegesen dolgozni. Azokat a részeket keresem, ahol a színészek szünetet tartanak, ez a szusszanásnyi idő elég arra, hogy röviden összefoglaljam a jelenetet, megemlítsek egy-egy olyan mozdulatot, arckifejezést, eseményt, ami a látássérültek számára nem érzékelhető: a vizuális elemeket a nyelv segítségével dekódolom – világítja meg munkája lényegét Kovács Margit. Egy teljes narráció elkészültéhez legalább három hétre van szükség.

Minden tízedik

A 90 decibel Project három éve szervez kifejezetten hallás- és látássérült emberek számára akadálymentesített színházi előadásokat: az első ilyen program, amit látássérültek számára is átélhetővé tettek, a Dzsungel könyve című musical volt a Pécsi Nemzeti Színházban. Talán kevesen tudják, hogy ezt a lehetőséget jogszabály biztosítja a gyengén látóknak, ugyanis a fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményt hazánk az elsők között írta alá, és ezt követte a magyar jelnyelvről és annak használatáról szóló törvény elfogadása is 2009 novemberében. Ezek alapján kiemelt fontosságú az egyenlő esélyű hozzáférés a kultúrához. A civil kezdeményezésű 90 decibel éppen ezt kívánja koordinálni, amelyhez a szükséges szakembereket és azok képzését is hosszú távon biztosítja.

– 2010 őszén hoztam létre a 90 decibel Projectet, azzal a céllal, hogy a kulturális intézmények, a színházak és a múzeumok akadálymentesek legyenek a hallás- és látássérültek számára – mondja az ötletgazda Bonecz Ervin, kulturális menedzser, aki már gyermekkorában közel állt ehhez a világhoz: egyik legjobb barátja ugyanis siket volt.

– Hazánk lakosságának tizede él valamilyen mértékű hallásproblémával, közülük 60 ezren teljesen siketek, 300 ezren pedig súlyos fokban nagyothallók, és sokkoló az a tény is, hogy évente körülbelül 4-6 ezer ember veszíti el a látását. Ugyan a kulturális élet szereplői közül egyre többen vállalják fel a projektben való részvételt, az anyagiakat tekintve a helyzet nem rózsás: csak a brit és a holland külügyminisztérium, valamint a privát szféra támogat minket – teszi hozzá. S csak egy adalék arról, mennyi pótolnivaló van még: előfordult, hogy egy siket férfi e-mailen érdeklődte meg Ervintől, hogyan kell majd felöltöznie, mert még soha életében nem járt színházban.

Égbe emelt kezek

A siketek számára tartott előadásban a mimika játssza a főszerepet, ahogy azt a Veszprémi Petőfi Színházban az Oliver! című musical előadásán tapasztalhattuk. A jelelésben ugyanis a mimikával fejezik ki azokat az érzelmi tónusokat, amelyeket például a hangsúly és a hanglejtés közvetít az élőbeszédben. Ez például egy udvarias, visszafogott halló ember számára elsőre igen meglepő, amikor fordítják: mintha a jeltolmács szemérmetlenül eltúlozná a gondolatait, érzéseit. Éppen ezért a jelelt előadás is olyan, mintha a színházban lenne még egy kis színház, a tolmács valamennyire színészkedik is, hiszen az arcán egyértelműen látszódnia kell, melyik szereplőt közvetíti éppen: például állandóan az ellentétébe fordul át, amikor a dühös, számon kérő felnőtt és a rémült kisfiú vitáját tolmácsolja.

– Különösen fontos megjeleníteni az egyes karaktereket – magyarázza a darab jeltolmácsa, Szántó Zsoltné Renáta, aki halló szülők gyerekeként, középiskolás korában kezdett el érdeklődni a jelelés iránt. Éveken keresztül tanulta ezt a nyelvet, majd már hivatalos tolmácsként vett részt a 90 decibel tanfolyamán: egy tizenöt éve dolgozó, londoni színházi jeltolmácstól tanulta meg a technikát, amely egy kicsit a színészt is kihozta belőle.

Renáta egy-egy előadásra közel egy hónapon át készül. DVD-n megkapja a színdarabot, és átfordítja magyar jelnyelvre az egész szövegkönyvet. A tükör előtt gyakorolva figyeli magát, nehogy túljátssza a karaktereket: nem szabad a néző helyett értelmeznie, de mégis érthetővé kell tennie a szereplőket. A legnehezebb azonban a zene átadása. A jelelő szinte táncol a színpad szélén, ugyanis a ritmust az egész testével igyekszik érzékeltetni, illetve a dallamok hangulatát is megjeleníti a kezével: a bús, mély hangzású, lágy zenét lent tartott, hullámzó gesztusokkal, míg az egyre fokozódó, izgatott tónusú dalokat az ujjainak és kezének egyre gyorsabb ütemű mozgatásával. A magas szólamokat értelemszerűen a feje felett kecses vonalban végződő karmozdulattal fejezi ki. A siketek a kezükben tartott léggömb rezgésein keresztül is érezhetik az élő zenét – nem véletlen, hogy a siket gyerekeket lufival tanítják a zöngés hangokra.

Ahogyan azonban a szünetben az egyik siket néző meséli: egyébként is érzi, ahogy a zenétől remeg a levegő, a bőrén maga körül, a talpával a padlón, a kezével a szék karfáján. Észleli, ha erősödik vagy lágyul a zene, és persze érzékeli a dobok keltette rezgéseket is.

Katalin régóta nagy színházrajongó, társaságában egyaránt vannak siketek, nagyothallók és hallók: korábban úgy néztek előadást, hogy elolvasták előtte, miről fog szólni, ám az akadálymentesített színházi darabok összehasonlíthatatlanul kellemesebb élményt nyújtanak – nem kell kitalálniuk, mi történik éppen a színpadon. Katalin számára furcsamód sokkal élvezhetőbb egy darab, ha kevesebb benne a prózai rész, és több az ének: van idő figyelni a színészeket, a színpadot, hiszen a tolmács az ének alatt hamarabb átadja a szöveget, szünetet tud tartani. Kifejezetten szereti az operetteket, musicaleket, mert ezek sokkal látványosabb, mozgalmasabb műfajok, mint a próza: nagyon kedveli, amikor sokan táncolnak, mozognak egyszerre, és beleremeg a színpad.

Felmerülhet a kérdés, nem lenne-e olcsóbb és egyszerűbb megoldás szimplán feliratozni a darabokat. De azonkívül, hogy a zene élménye így nem adható át, a siketek jó része számára a magyar nyelven való olvasás nehézkes, nagy odafigyelést igényel, ugyanis sokuknak a magyar is egy idegen nyelv. Az ő anyanyelvük a jelnyelv, ami önálló rendszer, saját mondattana, nyelvtana van, például nincsenek benne ragok. De megtanulni éppolyan nehéz, mint a hangzó nyelveket, nem beszélve arról, hogy a különböző országoknak különböző jelnyelvük van, azon belül pedig nyelvjárásaik – Magyarországon például hét.

– Főként a siket szülők siket gyermekeinek a magyar jelnyelv az anyanyelve, ezért egy színdarabot felirattal követni számukra éppolyan, mint például egy angolul átlagosan tudó, halló embernek mondjuk svéd előadást nézni angol felirattal: megoldható, de elvesz a mű élvezeti értékéből – mondja Bonecz Ervin.

– De azok számára is összehasonlíthatatlanul nagyobb élmény egy jelelt előadás, akik kicsi koruktól kezdve tanultak szájról olvasni, halló gyerekek közé jártak iskolába, és valóban a magyar az anyanyelvük.

A legszebb élmény egy ilyen darab végén, mikor az égbe emelt kezek egyszerre kezdenek integetni: ez a sikettaps.

Rap jelelve

Azt, hogy mi ezeknek a kívülről talán nem túl sok hasznot hozó erőfeszítéseknek az értelme, legjobban talán a jelelés és a zene összekapcsolásának egyik legnagyobb élharcosa, a finn siket rapper, Signmark fogalmazta meg. Először akkor jelelt zenéhez kapcsolódva, amikor karácsonykor a halló nagyszülei által énekelt dalokat lefordította jelnyelvre, és együtt adták elő őket: a szülei ugyanis siketek, és így érte el, hogy senki ne maradjon ki a közös ünnepből. A kétnyelvű együttes koncertjein Signmark jelelve rappeli el a dalokat a színpadon, noha a zenéből semmit nem hall, de a mély és erős hanglökéseket érzi a testével, így tanulta meg követni a ritmust és aszerint mozogni. Halló társai adják a hangját: vagyis a gyakran egyes szám első személyben előadott szövegét ők rappelik el, illetve a csapat DJ-je keveri a zenét.

A jelelés egyébként a rap műfajához bizonyos szempontból közelebb áll, mint máshoz, mert a rapperek amúgy is intenzíven használják a kezüket. Nem mellékesen: jelnyelven is lehet költészetet művelni, hiszen itt a ritmus, a szünetek, az ismétlések ugyanúgy kifejezőerővel bírnak, mint a hangzó nyelvben, csak épp a látványban nyilvánulnak meg.

Ahogy a rapperek általában, ez az együttes is öntudatos, provokatív, sokszor sokkoló társadalomkritikát fogalmaz meg, így például felidézi a finn történelem egy sötét korszakát, amikor a húszas évektől sterilizálták a siket párokat, és hivatalosan csak 1969-ben szüntették meg gyermekvállalásuk tilalmát. Ez egyébként más nemzeteknél is előfordult. Egy másik klipjüket egy meggyilkolt siket lány emlékének szentelték, harcolnak a siketek és hallók közötti falak ledöntéséért, a koncertjeik közös ünnepek – zenéjükben erős a basszus: még egy halló embernek is ismerős az érzés, ahogy ilyenkor a zenét egész testében, sőt a szívében is érzi dübörögni.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna