– Mi a jó fénykép titka?

– A matematika. Tulajdonképpen az egész világmindenség matematika, benne a művészet pedig tisztán geometria. Az a kép, amelyben nincs geometria, az rossz. De ugyanez a helyzet a zenében is. Milyen balett-táncos az, aki felugrik az opera színpadán, s nem téglalapban ugrik, hanem a keze-lába kilóg?

– Ha egy képen sok a geometrikus alakzat, nem válik mesterkéltté?

– De nagyon is – mesterművész csinálta. Mielőtt Amerikába mentem volna, azt mondták a képeimre, hogy formalista szarok. De könyörgöm, amiben nincs geometria, az nem kép, hanem szöveg. Magyarázatra szorul. Mit szólna Hemingway, ha minden harmadik oldalon fényképpel magyaráznák meg az írását? Hollywoodban szégyellik, hogy Az öreg halászt máig nem sikerült olyan művészien megfilmesíteni, mint ahogy le van írva. Egész egyszerűen azért, mert Hemingway jobb volt írónak, mint a hollywoodi mozisok filmesnek. S miért baj az, ha három-négy épület geometriai formában van felépítve? Attól rossz? A természet is geometria. Egy jó természetfotós csak a geometriai részeket fényképezi le.

– Művészportréi világhírűek. A jó modell arca is geometrikus, illetve szimmetrikus?

– Persze. De a fotogén embereket nem szeretem fényképezni, mert őket könnyű. Mindig egyformán néznek ki. Az arcuk olyan, mint egy tökéletes kocka, milliméterre pontos. A tökéleteset minek fényképezni? Ki tud abból jobb kockát csinálni? De van olyan kocka, amelynek az egyik oldala egy centivel rövidebb, a másik pedig egy centivel hosszabb. Be lehet azt úgy állítani, hogy tökéletes kocka legyen? Persze, még egy gyerek is képes rá. Azokat szeretem fényképezni, akiknek nem tökéletes az arcuk, mert csak belőlük lehet tökéleteset csinálni. Amerikában én festettem ki a modelleket, mert a sminkes nem ért a portréhoz, nem tudja, hogyan kell a sminkkel kiegyenesíteni az orrot vagy a szájat. Utána ugyanígy megcsináltam a hajukat is. S ha ezzel megvoltunk, megtanítottam őket, hogyan kell jól kinézni. Aztán jött még egy kis gyakorlás, majd elkezdtem a fényképezést. Az emberek kilencvenkilenc százalékának szabálytalan kocka az arca. Én addig forgatom a fényképezőgép előtt, amíg szabályos nem lesz. De ezt csinálja tulajdonképpen reggelente mindenki a tükör előtt. Geometriai szögbe állítjuk be a fejünket. Persze ilyenkor senki nem a szöget nézi, hanem azt keresi, mikor a leggyönyörűbb. Orvosilag is bebizonyították, hogy a szinapszisok az agyunkban geometriai szögben mozognak. Talán ezért is van, hogy minden geometriai szög vonzza a szemünket. Van, amikor csak ülök, és nézem a körülöttem lévő tárgyakat: kör, háromszög, és megnyugszom.

– Vagyis egy jó fényképnek pontosan ugyanolyan szabályoknak kell megfelelnie, mint egy jó festménynek.

– Miért különböznének? Igazából sohasem tanultam, hogy mi az az aranymetszés. Amikor felvilágosítottak, hazamentem, lemértem a képeimet, és mindegyiken ott volt. A fénykép, ugyanúgy, mint a festmény, a valóság matematikai leképezése. Bár egy festőnek sokszor könnyebb dolga van, mint egy fényképésznek.

– Amennyiben?

– Mutatok egy képet. Margaux Hemingway, az író unokájának a portréját, aki éppen akkoriban ment le a heroinról. Folyamatosan remegett, s mégis el kellett érnem, hogy úgy nézzem rám, ahogy a képen látszik. Egy festőnek ez nem jelentett volna problémát. A portréfényképészetben körülbelül tíz százalék a fényképészet, kilencven pedig, hogy milyen direktor valaki. Azt, hogy a modell így nézzem rám, nem lehet utólag megkomponálni. Azt a pillanatot ki kell várni.

– Ha megvan a pillanat, csak egyetlen kattintás, s tökéletes a kép?

– A profi modelleknél elég egy kattintás, de másoknál négy vagy ötszöri nekirugaszkodásra sikerül csak. A riportfényképezés megint más kérdés. Ott nincs idő, ott folyamatosan lőni kell. Ma már amúgy sincs időnk elmélázni a képek előtt úgy, ahogy egykor a múzeumokban. Az egész művészet megváltozott, másodpercek alatt eldöntjük, hogy amit látunk, tetszik-e, vagy sem. A plakátművészetnek is az a lényege, hogy minél kevesebb legyen rajta a szöveg. Ha sok, akkor elveszik az üzenet, nem működik. S megint a geometria segít: a jó kompozíció, a forma odavonzza a plakátra a szemet, nem kell más körítés.

– Tanulható mindez?

– Ha adnak a kezébe egy Stradivarit, s azt mondják, hogy az öné lehet, ha egy ciszt húz rajta egyetlen húzással, meg tudja tanulni? Én biztosan nem. Nem hiszem, hogy meg lehet tanulni. Ehhez tehetség kell. Persze tanulással egy bizonyos fokig lehet segíteni a dolgon, de a tökéletességet nem lehet elérni. Santa Barbarában van egy kis fényképésziskola, ahová már kétszer meghívtak tanítani. A tandíj százötvenezer dollár, azért négy évig tanítják az alapokat. Az ott végzetteknek mégis mindössze a tíz százalékából lesz fényképész akkor, ha nagyon igyekszik.

– Ön sem tanulta a fényképészetet, hanem édesapjától leste el a technikát.

– Igen, és nagyon utáltam. De amit az ember gyerekkorában gyűlöl, azt örökre megjegyzi. Sokat vitatkoztam vele, de később rájöttem, hogy mindenben igaza volt. Ő Münchenben, Európa első művészeti akadémiáján tanult, ott, ahol mások mellett Munkácsy Mihály vagy Mednyánszky László. Éppen azért a képein minden festészeti és grafikai szabály megtalálható. Vele ellentétben én orvos akartam lenni. Ám amíg a párom tanult, nekem pénzt kellett keresnem. Így nyitottam meg Debrecen főutcáján az első fényképészüzletemet, ami olyan sikeres lett, hogy leragadtam ennél a szakmánál. S ha az ember folyamatosan dolgozik, szép lassan magától rájön a dolgokra.

– Fontos, hogy milyen géppel dolgozik a fényképész?

– Én speciel egy olcsó Lumix géppel fényképezek, annak ellenére, hogy van két Nikonom, két Hasselbladom, Leicám és Fujim is. Elég jók a képeim? Elég élesek?

– Vagyis semmivel nem tud jobb képet készíteni egy több százezres géppel?

– Azt nem. De megmutatja, hogy egy gazdag, de buta ember vagy. Egy gépnél egyedül az számít, hogy legalább háromszázas lencséje legyen, hogy három méterről tudjak vele fényképezni, hiszen a legfontosabb szabály, hogy egy arcot ennél közelebbről nem szabad, mert torz lesz. Nekem volt egy olyan Rolls-Royce-om, amivel az angol királynő is járt, de mégis egy összetört német dzsipet vezettem állandóan. Akinek van pénze, vegyen drága gépet. Az is jó, de nekem a dzsip jobban tetszett.

– Sok fiatalt tanít még ma is. Lát-e esélyt arra, hogy a magyar fotóművészet a közeljövőben újra a világ élvonalába kerüljön?

– A legjobb fényképészek külföldre mentek, mert ’56 után szerintem direkt el akarták nyomni a fényképészetet. Hiszen egy legyőzött országban senkinek sem érdeke, hogy valamiből is mi legyünk a világon a legjobbak. Aki valamiben kitűnt, rögtön elvitték külföldre, hogy ott vágjanak fel vele. A magyarok a világ legtehetségesebb, de egyben legelhülyítettebb emberei is. Évszázadok óta csak taposnak rajtunk, s az a csoda, hogy mégis millió dolgot mi találtunk fel. Magyarország fantasztikusan tehetséges, csak nem kap lehetőséget. Amerikában tudják ezt, s felnéznek ránk. A sok román, francia menekült között én nagyon büszke voltam, hogy magyar vagyok, s ezt mindenkinek meg is mondtam. Ahhoz, hogy Magyarország újra nemzetközi hírű fotósnemzetté váljon, új generációra van szükség. Mert a többség ma még mindig úgy gondolkodik, hogy ha másfél milliós gépe van, akkor tud csak fényképezni. De hiába a jó autó, attól te nem leszel jobb sofőr.

Barta Boglárka

Szipál Márton

fotóművész

1924-ben született Debrecenben.

Édesapja műhelyében végzett gyakorlatot követően 1942-ben kapta meg mesterlevelét.

1956-ban Amerikába ment, majd 1965-től kezdve közel egy évtizedig divatfotókat készített szerte a világban.

A Martin Studio nevű, Los Angeles főutcáján, a Sunset Strip Boulevard- on lévő műtermében rengeteg világhírű színész megfordult.

1997-ben költözött vissza Magyarországra, ahol máig tanítja a fényképészszakmát.