A nyolcvanas években izomkolosszusokkal volt tele a vászon: a Rambo 2-ben Sylvester Stallone egymaga végez néhány száz vietkonggal, Schwarzenegger a Kommandóban ugyancsak tekintélyes létszámú hadsereget tipor el lánya megmentése érdekében – amikor pedig éppen nem nehézfegyvereket cipel, hatalmas farönköket emelget Toldi Miklós könnyedségével, Chuck Norris pedig ugyancsak fél kézzel veri vissza az Amerikára törő orosz megszállókat a Tomboló terrorban.

A realizmust a korszak akciófilmjei hírből sem ismerték – az egyes alkotásokban a westernekhez hasonlóan, szikár értékrendszerű, legyőzhetetlen és golyóálló hősök váltották egymást, amelyek jellemén még annyi folt sem esik, mint ingükön egy-egy kiadós tűzpárbaj után.

A változás 1987-ben következett be: Richard Donner Halálos fegyver című klasszikusa egyebek mellett két főszereplőjével forradalmasította a zsáner addigi szokásvilágát. Mel Gibson hippi frizurájú rendőre tipikusan az a punk, akit Piszkos Harry annak idején úgy billentett volna fenékbe, hogy meg sem áll Kelet-Ázsiáig, társa ellenben egy kiöregedett rendőr, aki legszívesebben nyugdíjba vonulna és kimaradna minden veszélyesebb akcióból – érző és vérző karakterek, akik olykor csupán a vakszerencsének köszönhetően menekülnek meg egy-egy rázósabb szituációból.

Az alkotás Joel Silver műhelyéből került ki, aki a 48 óra (1982) óta szinte mindegyik valamirevaló akciófilm producere. Az említett Eddie Murphy főszereplésével készült debütáló alkotása egyébként már jócskán megágyazott a Halálos fegyver által divatba hozott buddy-movie műfajának (haver- mozi), Richard Donner produkciójának sikere után pedig futószalagon készültek a hasonló alkotások. Egy évvel később ugyancsak Silver kezei alatt készült el a Drágán add az életed, amely végleg eltávolodott műfaj izompacsirták uralta világától, bár a készítők részéről mindez talán nem is volt szándékos, hiszen eredetileg Schwarzeneggert szerették volna leszerződtetni a főszerepre. Miután az osztrák sztár nemet mondott, Richard Gere-t is megkeresték, és csak utána esett a választás Bruce Willisre.

A színész korábban csupán a Simlis és a szende című tévésorozatból volt híres és olyannyira kis halnak számított Hollywood tengerében, hogy az alkotók a poszterre egyedül a Nakatomi toronyházat tették fel, csupán a film sikere után került rá a főszereplő ábrázata. Willis egyébként az említett tv-műsorhoz kapcsolódó szerződése miatt eredetileg nem vállalhatta volna el McClane megformálását, azonban szerencséjére kolléganője terhes lett, így kimenőt kapott a sorozat készítőitől. A Die Hard annak köszönhette hatalmas sikerét, hogy a korábbi görög félistenek helyett a főkarakter egy átlagos testalkatú, kopaszodó férfi, akivel mindenki számára könnyű azonosulni.

A motivációi is abszolút átérezhetőek: az elvált New York-i rendőr karácsonyra Los Angelesbe utazik, hogy válófélben lévő feleségével és gyermekeivel töltse az ünnepet. A nő munkahelyén éppen ünnepi partit tartanak, amikor állig felfegyverkezett terroristák rontanak be, túszul ejtve a vendégeket. McClane véletlenül éppen egy félreeső helységben tartózkodik a rajtaütés idején, így a véletlennek köszönhetően válik hőssé, mint az egyetlen cselekvőképes és cselekvésre hajlandó személy.

Szemben a korábbi akciófilmek ideológiailag elkötelezett gonosztevőivel, a zseniális Alan Rickman által játszott terroristát egyedül a kapzsiság vezérli, minden más csak színház.

A produkció akkorát robbant, hogy lehetetlen lenne akár felsorolni is, hány alkotás másolta le alapkoncepcióját és dramaturgiáját. A legnagyobb sikerek között olyan címek köszönnek vissza, mint az Úszó erőd, a Cliffhanger – Függő játszma, a Féktelenül, Az elnök különgépe, A szikla, Az 57-es utas vagy a Hirtelen halál.

A Még drágább az életed készítői biztosra mentek, csupán a tétet emelték: a folytatások nagyobb, hangosabb hozzáállását követve a cselekményt ezúttal egy repülőtérre helyezték, az időpont pedig szintén Szenteste, McClane felesége pedig ismét a túszok között foglal helyet az egyik leszállásra várakozó gépen. A terroristák célja ezúttal egy politikai fogoly kiszabadítása, legalábbis látszólag – valójában az első részhez hasonlóan egyedül a pénz motiválja őket –, éppen ezért átveszik a hatalmat az irányítóközpontban, azzal fenyegetve, hogy amennyiben nem teljesítik akaratukat, a fent köröző járatok sorra lepotyognak. Hamar hitelt is szereznek zsarolásuknak, amikor az egyik utasszállító járat pilótájának téves magassági adatokat adnak meg, minek következtében a vasmadár belefúródik a leszállópályába. A film ezzel a húzásával rögvest kétszáz felé emelte az áldozatok számát, nem kevés fejfájást okozva a gyermekvédőknek – az kevésbé hűtötte le a tiltakozókat, hogy a nézők mindebből csak egy lángkoszorút látnak.

Renny Harlin nem egy őstehetség, de meg kell hagyni, jó alapanyagból egész tisztességes mozikat képes faragni: a Cliffhanger – Függő játszma és az Utánunk a tűzözön mellett a Még drágább az életed is a kilencvenes évek jobban sikerült akciófilmjei közé tartozik, úgy látszik, a havas tájon való forgatás ihletet ad a rendezőnek.

A franchise-ban megfigyelhető, hogy részről részre egyre inkább talajt veszt a realizmus: a Még drágább az életed legelszálltabb jelenete ebből a szempontból az, amikor terroristák kézigránátokat hajigálnak be abba a repülőgéproncsba, amelyben McClane raboskodik, de mivel csupán több mint tíz másodperc elteltével robbannak fel, a rendőr egérutat nyer.

A harmadik epizódot ismételten John McTiernan rendezte, aki szakítva a korábbi részek dramaturgiájával a Halálos fegyver stílusát kölcsönvéve hamisítatlan haver-mozit készített. A másnapos McClane-t egy New York-i robbantásos merénylet után felkeresi telefonon az első rész főgonoszának testvére (Jeremy Irons karizmatikus alakításában) és megzsarolja: ha nem megy be Harlem közepébe egy „Utálom a niggereket” feliratú táblával, újabb pokolgép lép életbe a város szívében. A rendőr néhány aszpirin elfogyasztása után kötélnek áll, egy jólelkű fekete (Samuel L. Jackson) azonban kimenekíti a közelgő lincselés elől, ezáltal belekeveredve az elmebeteg játékba. A terrorista agyafúrt, pontosan kiszámított terve végtelenül valószerűtlen, de a látványos akciójelenetek és a zseniális párbeszédek kombinációjának köszönhetően ezen szerencsére egy másodpercig sem gondolkodunk el. Míg eleinte úgy tűnik, hogy Simont a bosszúvágy motiválja, a végére kiderül, hogy ezúttal is csupán a piszkos anyagiakról van szó.

A film egyébként 1995-ben a legnépszerűbb mozi volt Magyarországon, több mint ötszázezer nézőjével. Jeremy Irons szerepére egyébként korábban Sean Connery-t is felkérték, a skót színész azonban nem szeretett volna ennyire negatív karakter játszani. A túlkapások először a negyedik epizódban váltak zavaróvá: az még hagyján, hogy McClane egy autó segítségével leszed egy helikoptert, de az a jelenet már annál inkább kicsapta a biztosítékot a rajongóknál, amikor a fináléban egy vadászrepülő tetején egyensúlyozik a magasban. Pedig el kell ismerni, az igencsak tehetségtelen Len Wiseman rendező (Underworld) magához képest beleadott apait-anyait, a realizmustól való eltávolodás ellenére is szórakoztató, sokszor humoros és kimunkált részt tett le az asztalra. Pedig már alapból hátránnyal indult, hiszen a stúdió a nagyobb bevétel reményében korhatár nélkül kérte a produkciót, így a sorozat sava-borsát adó cifra káromkodásokat és nemegyszer brutális akciójeleneteket igencsak vissza kellett fogni – Wiseman pedig éppen ezt próbálta ellensúlyozni a látványos jelenetekkel. Timothy Olyphant harmatos az egész Amerikát zsaroló terrorista szerepében, a McClane partnereként megjelenő Justin Long ugyancsak megosztotta a közönséget, pedig szimpatikus fiatal, szimpatikusan játszik és tökéletes ellenpólusa mind fizikailag, mind szellemileg a régimódi rendőrnek.

Érdekes egyébként megfigyelni a szériában, ahogyan egyre inkább emelkednek a tétek: a Drágán add az életedben még csupán egy harminc-negyven fős vendégsereg élete forog kockán, a repülőteres folytatásban már több száz fő kerül veszélybe, a harmadik epizódban teljes New Yorkot érintik a fenyegető terrortámadások, míg a negyedik menet főgonosza egyenesen Amerika ellen indít hadjáratot. A logika szerint a legújabb rész kiindulópontjául már egy több kontinenst átívelő konfliktusnak kellene szolgálnia – a hatodik menet pedig akár játszódhatna az űrben –, de szerencsére a készítők nem folytatták ezt a hagyományt.

A napokban bemutatott Die Hard – Drágább, mint az életed kapcsán ez volt az alkotók egyetlen épeszű döntése. Budapest rossz ómen a filmesek számára. A tavaly sajnálatosan öngyilkos lett Tony Scott nálunk forgatta életművének egyik leggyengébb darabját (Kémjátszma), de az Eddie Murphy főszereplésével készült vígjáték (Én, a kém) is rosszul sült el – akárcsak szinte minden, amihez a komikus az elmúlt tizenöt évben nyúlt. Az Underworld című vámpírosdi soha nem lesz hivatkozási alap, maximum a 2000-es évek stiláris zsákutcái címszó alatt, a Brad Pitt nevével fémjelzett World War Z-t még be sem mutatták, de az állandó újraforgatások meglehetősen rossz képet festenek már most a nyáron moziba kerülő produkcióról.

Az egyebek mellett a Hősök terén, a Szépművészeti Múzeumban, a rakparton, a Kálvin téren, a Ferenciek terén, valamint a Liszt Ferenc repülőtéren forgatott Drágább, mint az életed is ezt a sajnálatos hagyományt gyarapítja. Mindezekről természetes nem a fővárosunk tehet, egyszerűen pechünk van.

A Die Hard ötödik része olyan mélységekbe juttatta el a franchise-t, amelyekbe soha nem lett volna szabad. Az alkotói lelketlenség eme mintapéldányában a készítők nem tiszteltek sem Istent, sem embert, de legfőképpen McClane-t nem. Az alig másfél órás epizódot egyedül néhány középszerű, ámde maratoni akciójelenetre hegyezték ki, a történetnek az égvilágon semmi értelme, Bruce Willis pedig bántóan tévútra vitte saját karakterét. A kopasz sztár azóta bejelentette a hatodik részt is.

Reméljük, hogy a hamis tanúzás és magánnyomozó felbérlésének bűne miatt éppen börtönéveit töltő John McTiernan, az első és harmadik rész rendezője addig kiszabadul és visszaveszi a gyeplőt. Máskülönben már most bojkottáljuk az újabb lelketlen bőrlehúzást.

Német Dániel