A kincs

Odakint az erdő úgy tele volt madárdallal, mintha a környék összes szárnyas jószága mind egy helyre gyűlt volna össze. Mátyás, az ifjú király lerúgta magáról a nehéz medvebőrt. Az előbb még aludt, most meg már olyan éber volt, mintha órák óta talpon volna. Leugrott az ágyról, és mezítláb, gatyában kilépett a sátor elé. A két őrálló riadtan vágta vigyázzba magát, de Mátyás rájuk sem hederített. A csípős hajnali hidegben előrelépett, hatalmasat nyújtózott. Jó reggelt, világ!

Erősnek, fölszabadultnak, hatalmasnak érezte magát. Mi volt ő még egy évvel ezelőtt is? Játékszer mások kezében. A nagy Hunyadi kisfia, így emlegették. Úgy játszottak vele, mint egy kártyalappal, hogy majd ha eljön az idő, előhúzzák a zsebükből. Nem gondolták a nagyurak, hogy mára már ő játszik velük! Azt hiszik még ma is, hogy majd úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Csak várják ki a végét. Lesz itt tánc, de olyan, amilyet még nem látott Magyarország. Az Úrnak úgy tetszett, hogy fejünkre helyezze Magyarország szent koronáját, hát élni fogunk a különös keggyel. Méltóak leszünk rá.

Hirtelen ötlettel cigánykereket vetett a harmatos füvön. A két őr egymásra pillantott: no, ugyancsak különös király ez! Mátyás észrevette a pillantásukat, és visszasietett a sátorba. Egy pillanat múlva ismét kidugta a fejét.

– Reggelit, hé! Nem látjátok, hogy a királyotok fölébredt? És kéretem a főlovászmestert, de azonnal! Lódulj!

---

A király még előző nap úgy határozott, hogy a tábor nem vonul tovább, egy napra megállnak itt Somogyban, mert igen jó vadászatra van kilátás. Őz, nyúl, fácán rengeteg mutatkozott, némelyek szarvast is láttak, vaddisznócsapásra is akadtak, és valaki medve nyomát vélte fölfedezni. Medve! Az már valami, az már királyi vad! Mátyás este alig tudott elaludni, egyre csak a medve járt az eszében. Ez lenne az első. Éppen ideje már. Csak meg ne ugorjon valahogy.

Fél óra sem telt el a kürtszó után, és Mátyás már nyeregben ült.

– Mi lesz, emberek, meddig várjak még?

Az öreg fővadász szuszogva kapaszkodott föl a magas lóra.

– Rögvest, Mátyás, csak…

– Felség! Megmondtam, hogy így szólíts! Vagy nem értesz a szóból, öreg?

– De igen, felség. Indulhatunk.

A kis csapat kiviharzott a táborból az előző nap látott medvenyomok irányába.

– Itt volnánk – állította meg a lovát a fővadász.

– Itt? – Mátyás körbepillantott. – Hol a medve?

– Türelem, felség. Itt csak a nyoma van. Az állatot meg kell keresnünk.

– Hát keressük.

– Gyalog…

– No, hát gyalog.

A fővadász kiadta a rendelkezést: két ember ott marad a lovakkal, a nyomolvasó előremegy, mögötte a felség és ő, mögöttük a fegyverhordozók, de csöndben, mert huszonötöt vágat arra, aki csak tüsszenteni is merészel!

A csapat elrendeződött és megindult. A nyomok helyenként jól látszottak, máshol teljesen eltűntek. Olyankor a nyomolvasó megállította a csapatot, és körbejárt, mint a kutya. Egyre nagyobb köröket járt be, míg végre ismét nyomra akadt. Mátyásnak eleinte minden bokor láttán a torkában dobogott a szíve, aztán az idegesség helyét lassan az unalom foglalta el.

Magasan járt már a nap, és még mindig semmi eredmény.

– Te öreg – szólalt meg halkan a király –, meddig kell még keresnünk?

– Nem tudhatom, felség. Lehet, hogy estig sem kerül elő.

– Micsoda? – Mátyás megállt, de a hangját még nem emelte föl. – Hát miért nem kerestétek meg, és akkor szóltatok?

– Úgy is lehet, felség, de nem tudtuk, jó lesz-e. A kormányzó úr, Isten nyugtassa, nem szerette az előre fölhajtott vadat. Maga járt utána mindig.

– Vagy úgy. – Mátyást bosszantotta a lecke, de nem tudott rá mit mondani. – Menjünk.

Már rég elfeledkezett a vadászatról, csak ment gépiesen a fővadász után, és egészen más gondolatok jártak a fejében, mikor az öreg hirtelen megtorpant előtte. A következő pillanatban a nyomolvasó is megállt.

– Nézze csak, felség!

– Mit? Hol?

– Ott elöl. A szénakazlat. Ott, ott, a hárstól jobbra.

Mátyás végre észrevette a kazlat. Meredten nézte, de nem látott rajta semmi különöset.

– Mi van vele?

– Az előbb megmozdult.

– Benne van a medve?

– Az is lehet.

Mátyást majd földre döntötte az izgalom. A kazal szinte táncot járt a szeme előtt.

– A lándzsámat – mondta rekedten.

– Mit akar vele felséged?

– Odamegyek, és ledöföm.

– Az nem lenne jó. Mert ha medve, túl veszélyes, ha meg nem medve…

– Hát mi az ördög?

– Még nem tudom. Meg kell nézni.

– Hogyan kell megnézni?

– Jó volna, ha felséged parancsot adna a legényeknek, hogy előreszegezett lándzsával közelítsenek a kazal felé…

– Ne komédiázz velem, öreg. Tedd a dolgod, és mondd meg, hogy én mit csináljak!

A fővadász a bajusza alatt mosolyogva átvette az irányítást. A legényeket fölállította a kazal körül, csöndben, egyetlen pisszenés nélkül. A király mellé a két legjobb lándzsást rendelte, aztán maga is fegyvert fogott, és óvatosan beletúrt a szénába. Odabentről vékony hang hallatszott, a széna megmozdult, és a pattanásig feszült idegzetű férfiak előtt egy fej bukkant elő.

– Nem medve ez, felség, hanem leány!

– Leány? – Mátyás leengedte a lándzsát. – Leány! No ugyan! Ez aztán a zsákmány!

Eldobta a lándzsát, harsány nevetésre fakadt. A legények is belekapcsolódtak, a térdüket csapkodták, hátba veregették egymást. Medve helyett leány! Zsuzsánna döbbenten nézte az égből pottyant katonákat. Ült a szalmában, a fején mint a gerlefészek kuszálódtak a fűszálak. Bámulta a különös jelenést, a hahotázó férfiakat, és nem értett semmit. Tehetetlenségében elsírta magát.

– Nocsak, leányom – szólította meg a fővadász, ahogy a legények nevetése megakadt a könnyek láttán –, ne félj tőlünk, hiszen az imént még mi féltünk tőled. Inkább azt mondd meg, ki vagy, és hogy kerülsz ide?

Zsuzsánna nem válaszolt. Igazában még azt sem tudta eldönteni magában, hogy valódi emberek állnak-e előtte, vagy valami gonosz látomás ez.

– Nincs nyelved? – szegezte előre az egyik legény a lándzsát, de a fővadász leintette.

– Nyugodj meg, leányom. Ígérem, hogy semmi bántódásod nem lesz, tőlünk nyugodtan mehetsz, amerre akarsz. De azért mégis illő, hogy legalább a nevedet eláruld.

– Nemes Laskai Zsuzsánna.

– Nocsak! – szólalt meg Mátyás. – Nemes?

– Nemes. És maguk kicsodák?

– Nemesnek mi is nemesek volnánk – válaszolt Mátyás, leintve a szólni készülő fővadászt. – És mondd csak, szép húgom, nemes létedre hogy kerültél ebbe a kazalba?

– Azt nem mondhatom el.

– Nem-e?

– Nem. Senkinek.

– Még a királynak sem?

– De annak igen. Hiszen éppen hozzá igyekszem.

Mátyás és a fővadász összenéztek. Ugyancsak érdekes találkozás!

– Ide figyelj, szép húgom. Ha valóban a királyhoz igyekeztél, igen nagy szerencséd van. Itt áll előtted.

– Hol?

– Hát itt, a fenébe is. Én vagyok az.

– Ne tréfáljon velem az ifiúr. – Zsuzsánna kikászálódott a kazalból. – Egy király nem ilyen gyerekképű.

Mátyás hiúságát telibe találta ez a mondat. Látta a katonák arcán az elfojtott mosolyt. De azt is érezte, hogy dühöngéssel csak tovább ront a helyzeten.

– Jól van, húgom – szólalt meg. – Legények! A leányt elkíséritek a táborba. Ő gyalog megy, legyen ideje gondolkodni. Ha megtudom, hogy valamelyiktek fölvette a lóra, azt lefejeztetem. A lovamat! Visszamegyünk. Más dolgom is van, mint hogy itt fecsegjek.

Zsuzsánna igazán föl sem fogta, mi történt vele, amikor a csapat már elviharzott. Csak két lovas maradt mellette.

– Induljunk, húgom – szólt rá az egyik a nyeregből. – Hosszú az út.

– Ki volt ez?

– A király. A képe gyerek, de az akarata férfi. Jobban teszed, ha nem húzol ujjat vele.