– 2012 decemberében beszélgettem a Genesis egykori gitárosával, Steve Hackettel, a minőségi zene egén gyülekező viharfelhőkről. Elég derűlátóan nyilatkozott. Osztod a véleményét?

– Ezek a viharfelhők azóta gyülekeznek, amióta benne vagyok a zenében. Persze én is látom és érzem azt, amiről beszélsz, de a legrosszabb időszak akkortájt volt, amikor az East abbahagyta. A 90-es évek első felétől sorra alakultak és botcsinálta sikereket arattak a négy fiú, a három lány meg a hasonló, valóságban nem is létező csapatok, amelyek jelentős részéről később kiderült, hogy soha nem tudott énekelni, mások hangjával ékeskedett. Szerintem ez volt a zene alja. Nem kedvezett a hazai zenei életnek az sem, amikor bejöttek a nagy nemzetközi lemezkiadók, jóllehet tőlük éppen azt várta a szakma, hogy a világhírű előadók népszerűsítőiként a magyarokat is kijuttatják a nagyvilágba. Ez az álom egyetlen esetben sem valósult meg, mert ezek a cégek éppen azokat karolták fel nálunk is, akiktől a befektetés gyors megtérülésére számíthattak. Most azt látom, hogy legalább ezek a zenekarok és előadók eltűntek és helyettük megjelent egy, olykor igen tehetséges, fiatalabb zenészréteg. Ennek a változásnak őszintén örülök, és remélem, hogy mellettük talán jut hely azoknak is, akik valóban minőségi zenét játszanak.

– Az Eurovíziós dalfesztivál és a tehetségkutatók csak énekesekkel foglalkoznak, akik mellől nem hiányoznak a kardnyelők, tűznyelők, zsonglőrök, hastáncosok, pedig a zene nem erről szól. Új zenekarok befuttatása szóba sem jöhet.

– Azért van kivétel, éppen az elmúlt évben a Compact Disco képviselte Magyarországot az Eurovíziós fesztiválon egy egészen jó produkcióval. Egyébként teljesen igazad van, és engem, aki egész életemben zenekarban játszottam, ez igen érzékenyen érint. Ha azonban a másik oldalt nézzük, ez a szakma profitérdekelt vállalkozások, szervezetek kezében van, amelyek legfontosabb szempontja, hogy miből mennyi nyereségre lehet szert tenni. Egy előadó természetesen sokkal olcsóbb és nyilván sokkal könnyebben kezelhető, bármikor nagyszerű stúdiózenészek vagy programozók állíthatók mögé a lemezfelvételnél, zenekar szervezhető a koncertjéhez. Ez Nyugaton is így van, pedig egy zenekar közösségének kreativitása, alkotómunkája sokkal több esélyt kínál egy új dolog megszületéséhez, mint magányosan nekivágni a popzene óceánjának. Persze van kivétel, például Peter Gabriel és Sting esetében is.

– 1995 januárjában a Demokratának készített beszélgetésünkkor az akkori tévék és rádióállomások műsorából hiányoltad a progresszív zenék megszólalását. Azóta változott valami ezen a téren?

– Elég keveset hallgatom a zenei adókat, de nem vettem észre, hogy létezne közöttük ilyen, pedig szerintem még sikeres is lehetne. Meglehetősen sokan vagyunk ugyanis, akik azoknak az időknek a zenéjét szeretjük, amikor a sokrétű progresszív műfaj megszületett. Ha valaki úgy képzeli, hogy csupán rétegzenéről van szó, elég a Pink Floydot megemlítenem, ami stadionokat tudott megtölteni. Még az utóélete is ilyen, hiszen egykori vezéralakja, Roger Waters legutóbb szólóban is tömegeket vonzott a Papp László arénába, és az augusztusi koncertjére szerintem a Puskás Ferenc stadion is megtelik. Erre azért oda kéne figyelniük azoknak, akik rádióarculatot terveznek vagy rádiófrekvenciát szeretnének vásárolni. Az 1960-as évektől a ’90-es évek elejéig létezett a progresszív rockzene és különféle ágai nagyon hallgathatóak ma is.

– Annak idején a progresszív műfaj előadóinak koncertjeit is tizenévesek tombolták végig, mert megismertették velük. Most ennek nyomát sem látni.

– Éppen a 2012-es pécsi koncerten tapasztaltam, hogy olyan fiatalok is felbukkantak a nézőtéren, akik nem is éltek még, amikor az East megalakult. Ennek csak az lehet az oka, hogy több százezer példányban elkelt lemezeink, később CD-ink ott lapulnak a szülők lemeztartóiban és ezeket időnként meg is hallgatják azok a fiatalok, akik eljöttek a koncertünkre. Szerintem nem reménytelen a műfaj népszerűsítése, hiszen a progresszív zene időtlen, és mivel nem poros slágerek tartják meg az emlékezetben, hanem a zenei élmény újra átélésének igénye. Csak rá kell találni az egymástól teljesen eltérő irányzatok képviselőire, a Pink Floydtól az Emerson Lake and Palmerig, Peter Gabrieltől a King Crimsonig. Bízom benne, hogy a fiatalok előbb-utóbb felfedezik ezt a sokszínű zenei világot.

– Hackett azt is mondta, hogy a rádiók már nem olyan fontosak, helyükbe léptek a honlapok, a facebook, a magánkiadások.

– Lehet, hogy Angliában már így van, de én jelenleg nem tartom a rádiót elfelejthetőnek. A rádiók, és ez különösen vidéken érvényes, gyakorlatilag reggeltől estig szólnak, ahol helyi információkat is adnak a zene mellett. Szerintem ezeknek rendkívül fontos szerepük van, hiszen az ember a boltokban, irodákban, taxiban is ezt hallja, az otthon serénykedő háziasszonynál pedig mindig szól valami a munka mellett. Ugyanakkor az internetre is nagy szükség van, mert egyre többen onnan tájékozódnak. Én nem szeretek hosszabb ideig a számítógép előtt ülni, inkább csak levelezésre használom, de tapasztaltuk a tavalyi és a mostani East-koncert szervezésénél is, hogy az internet nélkülözhetetlen. Elindítottunk egy levelező oldalt, ami iránt igen komoly érdeklődést tapasztaltunk. Olvasói olyan komoly dolgokat raktak fel rá és oly szép dolgokat írtak, amiket nagyon jó érzés volt olvasni, és amikről enélkül nem is tudtunk volna.

– 1994-ben a nemzetközi hírű Polygram kötött veletek szerződést, lemezt adott ki, ugyanazon év szeptemberében mégis leálltatok.

– Idehaza a kivételezettek közé tartoztunk, hogy egyáltalán a szerződésig eljutottunk. Ennek hátterében persze az volt, hogy akkor készítettük el a Rádió Bábel lemezünket, ami viszont a kiadó részéről messze nem kapott olyan nyilvánosságot, amit megérdemelt volna. Ezt bizonyítja, hogy néhány száma, amit élőben soha nem játszottunk, a Youtube-ra felkerülve számunkra is meglepő hallgatottságot ért el. E mellé jött a Szerelem sivataga, ami 1988-ban csak bakeliten jelent meg, valamint a Taking the Wheel című, angol nyelvű albumunk. A Polygram tehát három lemezhez jutott úgy, hogy gyakorlatilag a kisujját sem kellett mozdítania, a szerződést pedig abban a reményben kötöttük, hogy külföldi folytatása is lesz az együttműködésünknek, hiszen aláírása előtt komoly nyugat-európai koncertkörúttervek kerültek szóba. Ha ezek megvalósultak volna, minden bizonnyal másként alakul az East pályája.

– Egyes, látszólag visszavonult előadók sorra adják az utolsó utáni utolsó koncertjeiket.

– Valóban vannak olyan zenekarok, melyek már többedik búcsúkoncertjüknél tartanak, és bár nem kárhoztatom őket, ez tőlem idegen. Fogalmam sincs, hogy a március 12-i MÜPA koncertünk az utolsó lesz-e, hogy lehet-e még hallani bennünket élőben. Az 1994. szeptember 24-i koncertünkön sem úgy mentünk fel a színpadra, hogy a következőre tizennyolc évet kell várnunk. Egy biztos, a mostani nem kapcsolódik sem nevezetes évszámhoz, sem évfordulóhoz, hanem egy megtisztelő lehetőség, amit mi fogunk ünneppé tenni a zenénkkel azoknak, akik eljönnek március 12-én a Művészetek Palotájába.

– Miben különbözik az 1994-es, a 2012-es és a március 12-re tervezett műsor, elképzelés?

– Alapvető különbség, hogy ez a koncert szinte az East teljes pályáján átível. 1994-ben az akkor az újonnan megjelent Rádió Bábel lemez bemutatása volt hangsúlyosabb, és messze nem kapott ekkora teret az első, nagy sikerű felállás, Zareczky Miklós, Pálvölgyi Géza, Varga János, Király István, akikkel a Játékok és a Hűség című lemezeket készítettem. Most a Játékokat teljes egészében bemutatjuk, a Hűségnek pedig hat opusát az eredeti felfogásban, a számokat összefűzve játsszuk el. Ezenkívül Az áldozat című balettzenénkből, A szerelem sivataga és a Radio Babel albumokról játsszuk el a legszebb és legmaradandóbb zenéinket. Van még egy nagyon fontos különbség, amit talán Zareczky Miki fogalmazott meg legtalálóbban, ahogy előadjuk a zenénket annyi év után, most sem másként, hanem bölcsebben zenélünk, és ez az eltelt két évtized hozadéka.

– A 2012-es koncerttel egyidejűleg jelent meg egy rejtélyes módon előkerült archív koncertfelvételetek.

– Valóban különleges felvétel, ami néhány éve került elő. Fantasztikus élmény volt hallani, valószínűleg a keverő hangmérnökünk vette fel, neki volt egy szalagos sztereó Revox magnója. A koncert helyszíne a Csepeli Szabadkikötő Művelődési Háza volt, ami rendszeres koncerthelynek számított akkoriban, ezért is lett az „új” album címe Csepel felett az ég… A stúdióban a CD előkészítése során csak a legszükségesebb digitális korrekciókat végeztük a felvételen, de a zene javítás nélkül, ahogy harminckét évvel ezelőtt játszottuk, úgy hallható. Ez az anyag a Játékok című albumunk koncertváltozata, amely több mint hatvanperces, rajta olyan zenékkel, amelyek nem kerülhettek a stúdióalbumra, mert az akkori bakelitlemezekre csak 40 perc fért rá. A CD-n hallható az a blues is, amit ráadásként játszottunk annak idején. A műsor alapján csak annyi sejthető, hogy 1981 kora őszén készülhetett a felvétel, még az első stúdiólemezünk, a Játékok megjelenése előtt. Nem csak gyűjtőknek ajánlom ezt a lemezt, szerintem ez egy különleges zenei csemege és egy kordokumentum a diktatúra korából.

Szakács Gábor