– Édesanyja ’56-os magyar. Jelent ez valamit önnek?

– Édesanyámban és a nagymamámban borzasztóan erős a magyarságtudat, talán erősebb is, mint a legtöbb anyaországban élőnek, pedig tudom, hogy itt is fontos kérdés mindez az emberek számára. Nagyon furcsa ugyanakkor, hogy félig magyar vagyok, mégsem beszélek egy szót sem magyarul. Az ’56-os forradalom után Brüsszelbe menekültek viszont egy nagyon erős, összetartó közösséget alakítottak ki akkoriban, erre tisztán emlékszem a gyermekkoromból.

– A belga filmekben visszatérő elem, hogy egy bűnöző a főszereplő – a Tango Librében például ketten is a börtön lakói. Miben látja ennek okát?

– Egyszerűen csak arról van szó, hogy mindig érdekesek azok az emberek, akik átlépik a törvény kereteit, mert az felfokozott drámaisággal telíti meg a sorsukat. A nézőket szintén izgatja a bűn mint téma, nem véletlen, hogy számtalan más nemzetiségű televíziós sorozatban és filmben is állandóan visszatérő elem, mióta csak feltalálták a mozgóképet.

– A mozijaiban ugyanakkor még a legmarconább külsejű bűnözőkről is kiderül, hogy kenyérre lehet őket kenni. Mitől ennyire idealista?

– Életünk során mindannyian követünk el hibákat, egyesek persze sokkal nagyobbakat. Bár a valóság nem mindig engedi meg, hogy jóvátegyük ezeket, hiszek abban, hogy van rá lehetőség, hogy megszépítsük a múltunkat. Kétféle bűncselekmény van: az egyik a gyűlöletből táplálkozik, a másik a szeretetből. Engem az utóbbi érdekel, véleményem szerint ezek sokkal megbocsájthatóbbak, átérezhetőbbek.

– Nyolc éve nem rendezett, de előtte is tartott egy fél évtizedes szünetet. Mi az oka annak, hogy ilyen ritkán forgat?

– Független alkotóként nem vagyok része a filmipar gépezetének, éppen ezért előfordul, hogy két-három évig is dolgozom egy-egy forgatókönyvön, de aztán elvesztem az érdeklődésem, félredobom, beleszeretek valami egészen másba – szóval rengeteg időbe telik, amíg megtalálom a megfelelő témát. Nem számít, mennyibe, kivárom. Csak a munka kedvéért nem kezdek el forgatni.

– Tango libre a filmje címe, a táncjelenetek azonban háttérbe szorulnak a történetben, sőt tulajdonképpen mással is felcserélhetők lennének. Miért?

– Azt nem gondolom, hogy be lehetne helyettesíteni mással, de valóban, maga a tangó nem az egyetlen témája ennek a mozinak. Fontos ugyan, hiszen közvetítő szerepe van egy szerelmi háromszögben, illetve a szabadság kifejeződését szolgálja, a lényegi szál azonban a női főszereplőn van, aki egyszerre két börtönben lévő férfit szeret.

– Szándékos megoldás a kisrealista, illetve a két lépéssel a föld felett járó stílus váltogatása is?

– Igen. Amikor ugyanis először végeztem kutatásokat börtönökben és megismertem ennek a zárt világnak a valódi arcát, rájöttem, hogy nem szeretném realistán ábrázolni. Egyszerűen elviselhetetlennek éreztem a maga valójában. Ezért volt fontos számomra, hogy mindezt feloldjam azzal, hogy egy ilyen helyen történjen csoda, ahol a valóságban soha nem esne meg. Tulajdonképpen ezért is szeretek filmezni. A realizmus nem az én asztalom.

– Magyarországon a filmgyártás állami támogatás és szponzorok nélkül nem működne, a jegyeladás önmagában semmire sem elég. Belgiumban is hasonló a helyzet?

– Azt gondolom, hogy filmgyártást az államnak is támogatnia kell, meg kell védenie a művészeti típusú alkotásokat, mert e nélkül azok nem tudnának megszületni: felborulna az egyensúly és csak kommersz művek futnának a mozikban. Ez a film is állami forrásból készült egyebek mellett. Ha megváltozna a politikai helyzet és a következő hatalmat nem érdekelne ez a művészeti ág, akkor egész egyszerűen megszűnne a belga művészfilm. Egyszóval a túlélés kérdését jelenti az állam.

Német Dániel