A tökélesség megszállottja

Számos tudományos kutatás igyekezett már megfejteni a „siker titkát”, és általános következtetés, hogy a tehetség és a kitartás mellett van egy igen fontos, harmadik tényező is: a szerencse. Fiedler Ferencnek mindhárom megadatott. Alig két évvel azután, hogy 1948-ban elhagyta Magyarországot, és Párizsban letelepedett, Joan Miró egy kis képkeretező-műhelyben felfigyelt egyik képére. A szürrealista katalán művész azonnal pártfogásába vette az ismeretlen, fiatal magyar festőt, beajánlotta a kor meghatározó galériásának, Aimé Maeghtnak, és bemutatta művészbarátainak (Braque, Chagall, Calder, Giacometti, Kandinszkij, Matisse, Picasso stb.) is. Fiedlernek csak be kellett sétálnia az előtte kitárt kapun, és azonnal a francia modernista művészet legbelsőbb, elit köreiben találta magát.

A jövendő titkos jelei

Ahhoz, hogy jobban megértsük, miért is nevezte Miró Fiedlert a fények festőjének, talán érdemes a gyermekkorával kezdenünk. Az 1921. február 15-én Kassán született, ám Nyíregyházán nevelkedett Fiedler Ferenc ugyanis minden túlzás nélkül, valóban csodagyerek volt. Mivel sokat betegeskedett, gyermekkora nagy részét a szobájába zárva töltötte, ahol festéssel, rajzolással múlatta az időt. Ötévesen már jól tudta használni az olajfestéket, nem sokkal később pedig tökéletesen lemásolta Mányoki Ádám híres Rákóczi-portréját, illetve Leonardo és Caravaggio számos alkotását. Tízévesen felnőtt festőművészekkel közös kiállításon szerepelt a Benczúr Körben, ahol a feljegyzések szerint „a tízéves Fiedler Ferike rajzaival és képeivel nagy jövendő titkos jeleit mutatja a látni tudónak”. Képeiből már ekkor vásárolt a Szépművészeti Múzeum, és – mivel a szakrális ábrázolások vonzották leginkább – megbízást kapott a kassai templom oltárának díszítésére is. Itt a legnagyobb kihívás számára az volt, miként tudja visszaadni a Jézus tekintetéből sugárzó, a megváltás ígéretét hordozó ragyogást. De hiába próbálkozott különböző színekkel és különféle ecsetvonásokkal, nem volt elégedett az eredménnyel. A problémát végül egy meghökkentő megoldással szüntette meg: Krisztus szeme közepén egyszerűen csak kilyukasztotta a vásznat. A fény, az azzal való játék és kísérletezés pedig ettől kezdve egész életművét végigkísérte.

Szoborszerű képek

Talán nem meglepő, hogy Fiedler útja egyenesen a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára vezetett, ahol Reigl Judittal és Hantai Simonnal egy időben, 1941-ben kezdte meg tanulmányait. Életében és művészetében is éles fordulatot jelentett, amikor 1948-ban elhagyta Magyarországot, és Párizsban telepedett le. Itt végleg maga mögött hagyta a figurális ábrázolást, felfedezte az absztrakt expresszionista, tasiszta és gesztusfestészetet, majd ezeket a különböző stílusokat ötvözve felépített egy autonóm művészi világot. Képei csaknem háromdimenziósak lettek, szoborszerű felületüket vastag gipszalapozás, a fröcsköléssel, csorgatással, karcolással és visszakaparással létrehozott gazdag textúra jellemezte. Aztán jött Miró, a Galerie Maeght, velük együtt pedig a siker, illetve Giacometti barátsága – ő volt az egyetlen, akivel a magányos alkotás „kreatív csendjét” olykor-olykor hajlandó volt megosztani.

– Fiedler 100 című kiállításunk elsősorban a művész 1950–60-as éveire fókuszál, az ekkoriban készült művei közül számos, itthon még be nem mutatott alkotást is láthat a közönség – vezet végig bennünket a tárlaton Soós Éva, a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria vezetője. Először a lascaux-i barlangrajzok ihletésére készült, sötétbarna és fekete tónusú képekre hívja fel figyelmünket. – Fiedler számára az igazi kihívás ezeken a képeken az volt, hogyan tudja a barlang rücskös, megdolgozatlan falfelületét visszaadni. Az is érdekelte, hogyan jelenik meg a barlang sötétjében a fény, vagyis hogyan lehet a természetet mégiscsak jelenvalóvá tenni egy absztrakt alkotáson.

Absztrakt plein-air

Látszólag ugyan különös és ellentmondásos, de absztrakt művészként is fontos volt számára a természet. Gyakorlatilag az időjárástól függetlenül kizárólag a szabadban dolgozott, és bármennyire is kockázatos volt, hagyta, hogy a természet véletlenszerűsége, a szél, az eső, a napsütés vagy a talaj nedvessége kedvére alakítsa a belső kényszerből született alkotásait. Közben zenét hallgatott, főként Bach és a kortársak művei voltak a további inspirációs forrásai.

– 1952-ben egy csoportos kiállításon találkozott először az amerikai absztrakt expresszionistákkal, akik közül Jackson Pollock és az ő dripping (csorgatás) technikája volt rá óriási hatással – meséli Soós Éva. – Ez a rátalálásélmény fantasztikus dolgokat hozott elő Fiedlerből is, többé nem használt állványt, sem palettát, csorgatta, dobálta a festéket az általában földre fektetett vagy valaminek odatámasztott vászonra. Lényegében továbbfejlesztette Pollock képalkotási módszerét: szemben az amerikai mester műveivel, ahol az alap átsejlik a csurgatott festékhálón, ő vastag, kéregszerű faktúrát hozott létre. A kép minden négyzetcentimétere egyenértékű volt számára, a befogadónak pedig azt a feladatot szánta, hogy szétnézzen benne, és elidőzzön egy-egy neki tetsző, apró részletnél. Vallotta, hogy „a kép nem a vásznon, hanem a vászon és a szemlélő között van”, így miközben mindenkinek mást mond, változik attól függően is, hogy milyen közel állunk hozzá. Vagyis nemcsak látni, hanem belelátni is kell, amihez szükség van fantáziára és elmélyülésre, arra, hogy a néző elgondolkodjon saját magáról, az őt körülvevő világról is. Ezért a legtöbb festményének címet sem adott, sőt, nem is datálta őket. Időnként vissza-visszanyúlt hozzájuk, mert mindvégig a tökéletességet kereste.

Fiedler Ferenc, a háború utáni Párizsi iskola egyik legjelentősebb művésze, 2001. október 21-én halt meg a francia fővárosban, gazdag életművet hagyva maga után. Jelentőségét mutatja, hogy amikor 2012-ben Jackson Pollock születésének századik évfordulója alkalmából Pollock továbbélése címmel kiállítás nyílt az Egyesült Államokban, Európából egyedül az ő alkotását válogatták be a tárlatra. Miközben képei ott vannak a világ számos múzeumában, köztük a New York-i Guggenheimben és a párizsi Pompidou központban, felfedezése itthon még várat magára. Ahogyan az is, hogy méltó helyére kerüljön a magyar művészet történetében.