Sváb lányok, asszonyok történetei elevenednek meg a Néprajzi Múzeumban
Anyagba hímzett sorsok
Mi mindenről vallhat egy hosszú évtizedeken át őrzött díszes falusi öltözet? Mesélhet-e az élet fontos állomásairól, személyes sorsokról, egy népcsoport történetéről és azon keresztül a XX. század tragikus történelmi eseményeiről? E kérdésekre a Néprajzi Múzeum Súlyos anyag – nők – viseletek – élettörténetek címmel nyílt vendégkiállításán kaphatjuk meg a választ.
A múzeumi térben hollófekete, sötétlila, fekete szalaggal díszített hófehér vagy okkeres alapon rózsás-virágos mintás öltözetek sorakoznak. Az anyagok igen változatosak, csipke és „parasztbrokát”, vagyis műselyem, bársony és égkék pamutszövet; láthatóan e viseletek elkészítésekor sem az igényes munkával, sem az anyaggal, sem a díszítéssel nem spóroltak egykori készítőik. A tucatáruk és konfekció előtti világban vagyunk, az egyedi, kézzel készített öltözetek nemcsak szépséget, hanem rejtett információkat is hordoztak viselőikről: milyen volt egykori tulajdonosának ízlése, testalkata, hány évesen hordta az adott öltözetet, milyen volt a vagyoni, társadalmi helyzete, melyik felekezethez tartozott.
Az enteriőrben látható ruhák azonban még ennél is többet mondanak: sorsokról, élettörténetekről mesélnek, amelyeken keresztül nemcsak a hagyományos életfordulók eseményei – mint a születés, esküvő, gyermekáldás, halál –, hanem több mint száz év tragikus történelmi eseményei is felvillannak. A Néprajzi Múzeum legújabb tárlata az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseum (DZM), azaz a Dunai Svábok Központi Múzeumának vendégkiállítása, amely az úgynevezett dunai svábok XX. századi történetét eleveníti fel. A DZM a délkelet-európai német kisebbség történetét és kultúráját gyűjti és kutatja, ám a hangsúly most a női sorsokra helyeződik.
Újraöltött életek
Szalay Tamás, a DZM igazgatója a kiállítás megnyitóján megosztja a hallgatósággal: 2000-ben kezdte meg működését Ulmban a Dunai Svábok Központi Múzeum, amely a dunai svábok történeteit gyűjti egybe. A dunai sváb kifejezést egyébként az 1920-as évek óta használják, és annak a félmillió németnek az utódait jelöli, akik a XVIII–XIX. században a Duna folyását követve vándoroltak ki és telepedtek le a történelmi Magyarország különböző területein: Tolna, Baranya és Somogy térségében, a Dunántúli-középhegységben, Békésben, Bácskában, Bánátban, Szerémségben, Szlavóniában és Szatmárban, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után pedig Magyarország, Jugoszlávia és Románia állampolgárai lettek. A törést a II. világháború hozta el életükbe: a háború végén a svábokat a nemzetiszocialistákkal való együttműködéssel vádolták, így kollektív büntetésként sokukat erőszakkal telepítették ki. Volt, akit jugoszláviai internálótáborokba, míg másokat a szovjet kényszermunkatáborokba hurcoltak. Kelet-Európából a háború után 15 millió német ajkú lakost toloncoltak át Németország területére, beilleszkedésük megpróbáltatásairól is számos történet megjelenik a tárlaton.
Szalay Tamás elmondja, a múzeum megnyitásakor még sokan éltek a kitelepítettek közül, így még tudtak azoktól az idősektől történeteket és tárgyi anyagot gyűjteni, akik szemtanúi voltak a világháború utáni eseményeknek, elszenvedői a megpróbáltatásoknak. Az ulmi múzeum gyűjteményében tizenkétezer textilt őriznek, ebből a most nyílt tárlatra húsz öltözetet válogattak ki. Súlyos anyag: a tárlat címe egyszerre utal az aprólékos kézimunkával készült, sok alsószoknyás, díszes öltözetekre és az általuk őrzött emlékekre, az anyagba ivódott drámai sorsokra is.
Mint amilyen például Elisabeth és Katharina történe is: a sváb család idősebbik lányát, Elisabethet a világháború után kényszermunkatáborba hurcolták, míg a családot a későbbi NDK területére telepítették. A lányt sokáig várták vissza, Elisabeth gazdagon kihímzett, csodás ünnepi viseleteit édesanyja hosszú éveken át reménykedve és makacsul őrizte, nem nyúlhatott hozzá senki. Később, mikor kiderült, Elisabeth már sosem jön haza, Katharina kérlelni kezdte édesanyját, hogy a szekrény mélyére rejtett szép anyagokat hasznosítsák újra. Az anya sokáig ellenállt, ám később belátta, nem tehet mást: az idősebbik nővér ruháiból a nélkülözések közepette modern szabású öltözetet varrt, amit a kisebbik lány ünnepi alkalmakkor öltött magára.
Gyökeret ereszteni
Szalay Tamás arról is mesél, hogy a II. világháborút követően a részben elpusztított Németországba érkező svábok számára nagyon nehéz volt a beilleszkedés. Számos visszaemlékezés szól arról, hogy a szülőföldjükön tehetős, gazdag parasztokként a kényszer-betelepítéssel új otthonukba érkező svábokat furcsa kiejtésük, öltözetük, szokásaik miatt a befogadó többség lenézte, sőt, kinézte maguk közül. Tudatos politikai döntéssel igyekeztek a kényszer-betelepítettek közösségét szétszakítani: a tehetőseket szegény családokhoz költöztették, a különböző felekezetű családokat szándékosan keverték, mesterségesen gerjesztve a konfliktusokat. A svábok így érthető módon a szekrény mélyén őrzött, értékes viseleteiket csak egymás között hordták – például a kitelepítettek éves találkozóin –, hiszen a mindennapokban már az új környezethez kellett igazodniuk, identitásukat jelző öltözeteik saját idegenségüket erősítették. Az öltözetek pedig több mint fél évszázaddal később féltve őrzött kincsként kerültek a múzeum tulajdonába.
Szalay Tamás elmondja azt is, a németországi svábok szorgalmának köszönhetően lassan megváltozott a róluk alkotott kép: Baden-Württemberg a mai napig az egyik legjobb módú tartomány Németországban, közös emlékezetében benne él, hogy virágzását a világháború után betelepítetteknek köszönheti.
Esküvőn is fekete
A drámai sorsok mellett a XIX. század végének, XX. század elejének paraszti világa is megjelenik a kiállításon. A dunai sváb asszonyok hagyományos öltözetét viseletnek (Gewand) hívták – a hagyományos ruházkodást parasztosnak, míg a tanult rétegek és az iparosok öltözködését úrinak nevezték. Henrike Hampe kurátor, a DZM munkatársa vezet körbe a tárlaton, közben elmeséli, a drága öltözet célja a család vagyoni helyzetének reprezentálása volt: a jómódú parasztlány csak a vele megegyező társadalmi rangon álló fiúhoz mehetett feleségül, elsődleges szempont volt a két család vagyonának, földjeinek összekapcsolása – a házasságot a szülők intézték, a fiataloknak nem volt beleszólásuk.
És ha már esküvő: a XX. század első felében még fekete volt a menyasszonyi ruha színe. Az ünnepi feketét ugyanis hordhatta a leány később, más ünnepi alkalmakon is, élete végén pedig ebben az öltözetben temették el. Az ötvenes években Temeskeresztesen a hagyománytisztelő parasztlányok még feketében esküdtek, míg a modernebb felfogásúak már fehérben. Anna Remy a kettőt ötvözte: 1955-ben tartott temeskeresztesi tradicionális sváb esküvőjén – édesanyja engedélyével – fekete szalaggal díszített fehér ruhában állt az oltár elé. Később Anna a menyasszonyi öltözete darabjait más ruhadarabokkal variálva újra felvehette. Henrike Hampe szerint ez is jól mutatja, a népviselet sosem volt statikus tradíció, nagyon is változott, alakult az idők során.
A tradíció egyik megörökítője egy Bécsben született festőnő, Erna Piffl (1904–1987) volt, akinek a magyarországi német falvakban a viseletekről készült akvarelljei is láthatók a kiállításon. Az alkotások politikai kontextust is megidéznek, hiszen alkotójuk a nemzetiszocialista eszmék elkötelezettjeként a tiszta német faj megjelenési formáit igyekezett megörökíteni. Ugyanakkor érdekes alkotások, hiszen a sváb viseletek szépsége az akvarelleken keresztül hagyományozódott az utókorra. Emellett a tárlat az ulmi dizájneriskola diákjainak munkáin keresztül az újrahasznosítás gondolatára is reflektál, vagyis hogy miként jelenhetnek meg a mai divatban a hagyományos sváb népviselet elemei.
